Debreczen, maró télben: a mesék halott, elátkozott városa. Mintha emberi szivek fújnák magukból ki ezt a különös, barométer-csúfoló telet. Este, ha a Hold is süt, meg akar állni a szívünk. Minden érzékünkkel valami dermesztő, babonás hatalom játszik. Az utczai lámpák mintha szomorú, pislogó fáklyák volnának, a melyeket kétöles kísértet-emberek lóbálnak.

Vidám vendéglők muzsikája úgy ér hozzánk, mintha kripták alatt kurjongatnák, hogy sose halunk meg. Oh, sehol sem olyan hideg a hideg, mint Debreczenben. Csak Csokonait nem fagyasztják meg az egymást kergető telek. Ő áll a kis kertben, kemény télen is, virtusos tartásban. Akkor is, mikor a téli süketséggel bújnak a korai alkonyatba Nagy-Templom és Kollégium.

A mikor egész Debreczen mintha összefogna, hogy no most meghalsz, meleg. Hideg város, gőgös város, meleg-ölő város, de jó, hogy szoborként legalább figyel téged Lilla poétája. Hajh, Debreczen, híres Vitéz Miálynál ma sincs neked még forróbb szivű fiad.

Januári alkony volt s a mit itt leírunk, tíz perczig sem tartott. Kopogott a hó s félelmetes vol a téli Debreczen. Egy fiatal pár verődött össze a Nagy-Templom előtt. Taln nem véletlenül és mentek szaporán, forró szavakat súgva. A Csokonai-szobornál megriadt és szinte kiálltott a fiú:

-Piroska, nézze, jön az édesapja.
S azután már ugrott is a legényke. Be a szo