Az emberiség fejlődésének legjellemzőbb tünete az, hogy minden életnyilvánulása , egész gazdasági , politikai szervezete , továbbá jogi berendezése, technikai eszközei, tudománya, művészete, irodalma egyre czélszerűbb és észerűbb lesz. A szinészet terén, mely nem egyéb, mint élet-utánzás, illuzió-keltés, ez a czélszerűsödés abban nyilvánúlt meg, hogy az életnek minél tökéletesebb , minél illúzió-keltőbb utánzására törekedett.

A görög szinészektől, a kik falábakon jártak s merev álarczokat viseltek , s így a valóság hitének ébresztésére nagyon mérsékelt módon voltak alkalmasak, Shekaspeare szinpadán keresztül melyen felirások jelezték a környezetet, például egy erdő vagy templom –csarnokot, a hol a jelenet lejátszódott, egész a modern boszorkányos ügyességgel, az ipari fejlettség minden raffinementjával előkészített szinpadi produkcziókig egyre nyilvánvalóbban bontakozik ki a szinpadi művészet vezérelve: a közvetlen, szemnek-fülnek szóló életutánzás.

Mikor tehát a legutóbbi modernség az igazság, a reálista életábrázolás nevében vette fel a harczot a régi sablon ellen, mely túlságosan idealizált és tipizált alakokat, helyzeteket, vagy dekorácziókat tárt a néző felé, minden fejlődések alapelvét tartotta szem előtt s így helyes irányban haladott.

Az igazság felé való törekvés terén azonban szintén lehet túlozni: különösen mikor ez az igazság a művészeti igazság s mégkülönösebben, ha ez az igazság s szinészi igazság. Az igazság ebben az esetben hasonló ahhoz a lámpához, a melybe a lepkék oly előszerettel röpülnek: a lángból, bizonyos távolságig megközelítve, világosság és hő származik , ezen túl azonban romlás és szétomlás.

A szinpadra varázsolt életnek számolnia kell bizonyos tényekkel, melyek a milyen prózaiak, ép oly parancsolóan megkövetelik jogukat, a közönség egyoldali helyzetével , mely szükségessé teszi, hogy a mozdulatok és hangok jó része legalább erről az oldalról legyen legjobban felfogható.

Az az elv, hogy minden mozdulatot és beszédet egyenesen a közönség felé kell irányitani, a régi szinjátszó stilus egyik legkellemetlenebb sajátsága volt: viszont azonban az a törekvés, hogy a szinész a közönséget egyáltalában ne vegye tudomásul s folyton hátával s csupán a háttérből visszavert hangjával örvendeztesse meg, szintén dőreség volna s ép azért a legmodernebb előadásban se vállhatott uralkodóvá .

Itt is, mint a legtöbb radikálisnak hiresztelt ujításnál, csak részleges, aránybeli haladásról lehet beszélni. Ugyanez áll a gesztusok, a hanglejtés, a hengerősség változásaira vonatkozólag. Mindenütt egy kompromisszum történt a régi és új stilus között, mivel a teljes igazság érvényesítése, a mit a modernség hirdetett, magának a szinészetnek alapmivoltát szüntette volna meg.

De nemcsak eme külső , mintegy tekhnikai körülmények , a szinpad helyzete, az esti világítás, a kendőzés szükségessége teszi lehetetlenné az igazság korlátlan érvényesülését, hanem az a tény , hogy a szinészet is, mint minden művészet magasabb fokain típusok alakítására törekszik.

A tipus a művészetben az , a mi a természeti törvény a tudományban. A miként az egyszerű leírás, a tények hű felsorolása csak alsórendű , mintegy subaltern feladata a tudománynak s igazi, magasabb hivatása a távolabbi összefüggéseket feltáró törvények megállapításában nyilatkozik meg, épen így a művészet csak másodrendű termékeiben elégszik meg azzal, hogy egyszerű eseteket, történeteket, egyéneket tár az ember elé s igazi csúcs-termékeiben, századokon át frissen tovább viruló virágaiban tipikus jelenségeknek ad életet.

A világirodalom összes nagy ember- alakjai tipusok: a világ összes meséi néhány tipikus történetté redukálhatók, s egy franczia esztétikus szerint a világirodalom töméntelen szinműve csak néhány drámai konfliktus lényegtelen variácziója.

De nem ez a múltból vett s az eddigi tényekből levont megállapítás teszi kétségtelenné a tipus-alkotással szemben, hanem szinte az a prózaian, gyakorlatisan döntő tény. Hogy a tipusban mindig több élet-anyag , több igazság van, mint az egyénben, lévén a típus nem egyéb, mint temérdek egyén bizonyos szempotból nézett lényegének kivonata.

Ha azonban a tipus- alkotás elengedhetetlen erő-próbája , mintegy nemesi oklevele minden művészetnek, azért kétségtelen, hogy az egyéniség-alkotás is egyik lényeges feladata. E nélkül névtelen , élettelen, akadémikus termékek iparává sülyed minden művészet.

Ép ezért a tipus –csontvázat fel kell öltöztetni a naturalista megfigyelések izmaival és szőrével-bőrével, hogy az alkotás ezer esetre szóló általánossága mellett mint egyetlen eleven eset is megállja a helyét.

A tipus és egyén, a klassziczizmus és naturalizmus között leng- ide oda a művészet ingája: az igazi nagy alkotások vagy korszakok azok a felező-pontok , melyeken át az inga örök ide-oda tétovázása közben a két véglet közt, időröl- időre elhalad.

A mai szinészet nehány nagy alkotása egy-egy ilyen szerencsés felező-pontja a két véglet közt leirt inga- ivnek. A tipus - alkotás és az egyéniség, a klassziczizmus és a naturalizmus szerencsésen elegyült bennök s ép ezért az általuk nyujtott művészi élvezet előkelő és szinte tökéletes.
SZ.Z.