A szabadságharcz emlékszobrának pályaművei

Az események megtanítottak rá évek óta, hogy egy-egy nagyobb szobor-pályázat elé ne nézzünk valami túlzott reményekkel. Annyi csalódáson mentünk már keresztül, hogy most már talán túlságos szkepszissel is szemléljük egy-egy új pályázaton művészeink versenyét.

Sivár és szomorú állapot ez, de felelőssé nem lehet tenni érte senkit. Csak egy oka van ; az az ellentét, mely a szobrászat elé állított feladatok s a mai szobrász-művészet szelleme között van. Épen azt követeljük mindig, újra meg újra a szobrászoktól, a mi nincs meg bennünk, nem tehetségük és képzettségük hiánya, hanem a mai művészet általános iránya következtében.

Mi be akarjuk népesíteni köztereinket többé-kevésbé nagyszabású, de minden esetre monumentális hatású szobor-művekkel, művészetünk pedig majd minden feladat megoldására képes, csak épen monumentális dolgot nem tud csinálni. Hol vannak a monumentális művek az irodalomban, a festészetben, a zenében?

Ezektől beérjük a kevésbé nagy vonalú dolgokkal is, csak művésziek legyenek, csak épen a szobrászoktól követeljük azt, a minek érzéke nincs meg se bennünk, se minmagunkban. Ebben pedig elvéreznek a legjobb tehetségek is: természetüknek megfelelő feladatok elé ritkán vagy sohasem állítanak , tehát a mi jó van bennünk, nem tudják érvényesíteni s azok előtt a feladatok előtt , melyek megoldására egy-egy pályázat felhívja őket, idegenül állanak.

Ezt a vergődést érezzük a mostani szabadságharcz-szobor pályázaton is. Mert ne tévesszen az meg, hogy a közvélemény örömmel fogadta a pályázat eredményét: ez az öröm nem a pályaművek jóságának szól, hanem a pályázati eredmény váratlan voltának.

A közönségnek nem a művészi érzéke elégül ki, hanem az igazságérzete, mert abban, hogy kipróbált hirű és nagy összeköttetésekkel rendelkező művészekkel szemben két fiatal, szinte kezdő számba menő művész nyerte a pálmát, az ítélet igazságos voltát látja symbolizálva.