A Petőfi-ház. Minálunk sűrűn esik szó róla, hogy a magyar irónak, magyar poétának nincsen jó dolga. Milliomos nem lesz a mesterségéből. Magyar költő meg soha se jutott abba a helyzetbe, hogy nem tudott volna mit csinálni azzal a rengeteg pénzzel, a mivel a kiadója meglepte. Az állam sem árasztja el a támogató kedve gavalléros kitöréseivel.

A magyar iró nem kap se jutalmat, se ösztöndíjat, se állami támogatást, a mint kap a szinész, a szobrász, a festő, hogy gondoktól mentesen fejleszthesse a tehetségét. A magyar irók, poeták sóhajtva emlegetik az Anatol France palotáját, a Rostand várkastélyát, meg a Gerhart Hauptmann tizenegy villáját. Nyilvánvaló, hogy nincs egészen igazuk.

A magyar poéta is megkapja időn multán azt, a mi neki dukál. Rendesen nem is csak egy házat, hanem egy egész utczát. Lám, ma már utczatulajdonos Budapesten Vörösmarty, Arany János, Madách, Kemény Zsigmond, Jósika, báró Eötvös József, sőt Reviczky Gyula is. Petőfi Sándor nemcsak egy utczát kapott, hanem egy teret is.

Persze egy kicsit későn kapták, mikor már beérték egy sorral is: de hát a halhatatlanság ráér. A sietésnek talán nem is lenne értelme. Igaz az is, hogy a Vörösmarty-utczában nem Vörösmarty Mihálynak fizetik a házbért; de Vörösmartynak már nincs is szüksége házbérre. Ötvennyolcz esztendővel a halála után ime Petőfi Sándor háztulajdonossá is lett Budapesten.

Házat kap, a mely az ő nevén fog állani a telekkönyvben, nem úgy, mint azok, a melyek a róla elnevezett utczában emelkednek. Érdekes, szép gondolat, kőből való dokumentuma annak, mint lehet egy múló élet olyan gazdag, hogy örökséget hagy a halhatatlanságnak.

Mikor Petőfi Sándor meghalt, bizony nem lett volna miről végrendelkeznie és most ime kiderült, hogy egy budapesti házat is tudott hagyományozni tisztán a neve kultuszának. Olyat, a mely arra se szorult rá, hogy házbérrel kamatozzék.