Roald Amundsen
Kiváló vendége van székesfővárosunknak: Roald Amundsen, Nansen és Borchgrevink földije, érdemes norvég felfedező sarkutazó, a ki elsőül ment át egyetlen hajóval: a Gjöa-val az éjszaknyugati átjárón, vagyis azokon a jeges útvesztőkön, a melyek Éjszak-Amerika éjszaki archipelágusán, a szigettengerek között elterülő jégtorlaszokon és szűk szorosokon át vezetnek a Baffin-tengerből a nyilt Éjszaki-Jegestengere.
A másik átjárónak, az éjszakkeletinek tudvalevőleg Nordenskjöld báró a hőse, a ki a Vegá-val kerülte meg éjszakon Ázsiát.
Amundsen négy esztendeig járta az éjszaki sarkvidék jeges útvesztőit.
Nem az Andrée-féle problémák hajszolták, nem is tért egyenest a Nansen vagy Szavojai Victor Amedeo abruzzói herczeg útjára, nem követte Sverdrup példáját sem; nem akarta megostromolni az éjszaki sarkot és megtépni a vele egyidőben útban levő Peary-nek babérjait, a ki Nansen és Cagni kapitány fényes rekordját még fényesebben gyűrte le, mert eljutva az éjszaki szélesség 87. foka és 6. perczéig, legközelebb ért az éjszaki sarkhoz, csak 325 kilométernyire maradt tőle.
Amundsen két problémát oldott meg. Kikutatta az éjszaki mágneses sark természetét és egyetlen hajón: a Gjöa-n ment át az éjszaknyugati átjárón.
A „Gjöa” kicsike „schooner” , gépezete petroleummotor, hossza 70, szélessége 20 méter. Ily kicsi járómű nem járt eddigelé Éjszak jégtorlaszai között: a jégzajlás birodalmában.
Amundsen okúlt a mult szomorú példáiból; látta, miként cserben hagyta a szerencse legutóbb Toll bárót és Fialát is, a ki a meczénásnak, Zieglernek jóvoltából épült nagy „Amerika”-val indult éjszaknak, - hogy aztán az utána menesztett „Terra nova” mentse ki őt és embereit az éhhalál torkából. De az „Amerika”-nak még csak a roncsait sem lehetett megmenteni.
Amundsen számitása bevált; a kis „Gjöa” pompás hajónak bizonyult. Expedicziója nyolcz tagból állott, emberei között volt Hansen, az ügyes dán tengerész-tiszt. A hajó hat esztendőre való élelmi-szert vihetett magával, mert odafönn a jeges világban rénszarvas és lazacz van bővében.
Az expediczió 1903 július 17-én indult el Krisztiniából; pár hét mulva már Grönland partjain járt s Godhavn kikötőjében szán elé való kutyákat vett a hajó födélzetére. A Baffin-öbölből a Lancaster-szorosba tértek; a sűrű köd tartóztatta őket, a zajló jég pedig sokszor elállotta útjukat. Eleveztek Éjszak-Devon délnyugati szakaszáig: a Beechey-szigetig, a hol a boldogtalan Franklin 1845-46-ban utolsó telét töltötte. A Peel-szorosban még nehezebben haladhatott a „Gjöa”; a hajó kompaszát egyre zavarta a közeli mágneses sark s únos-untalan jégtorlaszok sáncza vette körül hajójukat.
Rettenetes küzdelmekkel érkeztek Boothia Felix partvonalára, a hol James Ross 1831-ben a mágneses sarkot megtalálta. King William-sziget egyik védett öblében – Mac Clintock Peterson-öblében – kötött ki a hajó, ez lett a Gjöa-kikötő; innen adott egyszer-kétszer hirt önmagáról Amundsen expedicziója, melyről már-már azt hittük, hogy szintén elődjeinek szomorú sorsára jutott.
A kikötő közelében ütöttek tanyát a sarkutazók; ott építették házikójukat és állították fel astrophysikai, meteorologiai és földmágnesességi műszerekkel – önjelző készülékkel – kitünően fölszerelt observatoriumaikat. Tizenkilencz hónapig figyelte ott, a mágneses sark közvetlen közelében, Amundsen a Föld mágneses erejét és a sarknak távolhatását.
A felszaporodott adatok kiszámítása, értékesítése eltart majd vagy három évig. Amundsen azt hiszi, hogy a mágneses sark természetét, titkát alaposan kitanulmányozta s hogy az önjelző műszerekkel végzett észlelések alapján a közel jövőben meg fogjuk állapítani, vajjon a mágneses sark állandó-e avagy változó?
A sarkvidéki tél borzalmaiból bőségesen kivette részét az expediczió. A hőmérő kénesője akárhányszor 61.7 fokra szállott zérus alá. Meteorológiai és földmágnesességi észleletekekkel számítva végzett pontos kartografiai fölvételekkel telt az idejük. Egyhangú életükbe csak a tanyájukra vetődő egyik-másik barátságos eszkimótörzs hozott valamelyes változatosságot, de akadtak gonosz eszkimók is, a kik kirabolták élelmi raktárukat. A második tél kissé enyhébb volt az elsőnél.
1905 augusztus közepén ismét útra kelt az expediczió. A Simpson-szoros torkát elállotta a jégzaj hatalmas öve s így azokon a keskeny s akárhány helyütt sekély útvesztőkön kellet átvergődnie, a melyek Viktória-Wollastont és Bank-Landot az amerikai kontienstől elválaszthatják.
A „Gjöa” szörnyű nélkülözésekkel érkezett a Mackenzie-folyó torkolatának tájékára, de itt – szeptember 3-án – rettenetes jégtömegek fogták közre a hajót, mely feltétlenül elpusztul a jégtorlaszok között, ha két san-franciscói hajó, az Alexander és a Bowhead segítségére nem siet. Az expediczió innen már tovább nem indúlhatott; a partok mentén is mindenütt vastag jégpánczél borította az oczeánt. King-Pointnél, a hol különben a Bonanza nevű hajó is megfeneklett, harmadik telelőre rendezkedtek a „Gjöa” emberei.
Amundsen kapitány október 27-én odahagyta a Herschel-szigetet s kutyáktól vont szánon deczember 5-én érkezett az alaszkai Eagl-be, a honnan hírt adhatott diadalmas útjáról: az éjszaknyugati átjárón való átkeléséről.
Ezt az átjárót használta volna a Franklin expediczióját kutató Mac Clure is 1850-ben, ám hajója odaveszett s ő maga is embereivel együtt, három évig tartó, rettenetes nélkülözésekben gazdag barangolással, a jég hátán jutott el Kelelt hajóihoz; ezek mentették meg.
A „Gjöa” majd egy esztendei veszteglés után 1906 augusztusában szabadulhatott ugyan önkéntelen fogságából: a jégtorlaszokból, de négyszáz év óta keresett átjárón való első átkelés dicsősége Roald Amudsené lett.
A Magyar Földrajzi Társaság a nevezetes út befejezése alkalmával táviratilag üdvözölte a fáradhatatlan sarkutazót, a ki most ugyancsak Földrajzi Táraságunk meghivására jött hozzánk.
Dr. Laz Samu
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!