Önműködő halottkémlőrendszer

1907 | Augusztus

Sokan nagyon félnek az élve való eltemettetéstől. Meg kell vallani, hogy ez a félelem nem egészen alaptalan és indokolatlan, bár jelentőségét sokszor túlozni szokták. Az orvostudomány a fluoresceines befecskendezésben ma már olyan módszerrel rendelkezik, a melylyel a tetszhalált teljes biztonsággal meg lehet különböztetni. Igaz ugyan, hogy még csak aránylag igen kevés helyen tétetettkötelezővé a halottkémlő orvosok részére ez a fluoresceines eljárás.

De mit szóljunk a falusi állapotokról, a hol gyakran messze földön nincs orvos és a halottkémlés így teljesen laikusokra van bizva. Ezért nem egyszer lehet olvasni, hogy a halottnak vélt ember a ravatalon, vagy már a sirnál magához tért a tetszhalálból, sőt később már egészségét is visszanyerte.

Már az is, hogy az efféle esetek aránylag gyakoribbak mint sem gondolni lehetne valószinüvé teszi, hogy az élve való eltemettetés borzalma nem puszta agyrém.

Ilyen körülményekközött nagyon is fogyelemreméltó Dr. Icard marseille-i orvos könyve, a melyben biztos, laikusok által is könnyen kezelhető ésminden hanyagságot vagy elhamarkodást kizáró módot ajánl a halál megállapitására.

Orvos hiányában csak a tetem feloszlásának megindulása tekinthető a halál absolut biztos jelének. Ez a jel azonban elég késői és kétségtelen megnyilvánulásinak bevárása ellenkezik a hygiénie legelemibbkövetelményeivel. Szerencsére azonban nem kell ilyen messzire menni.

Icard doktor megállapitotta,hogy jóval előbb mintsem a feloszlás és rothadás veszedelmes módon megnyilvánulhatnának, már kénhydrogénesgázok képződnek a khalt szervezetben s ezeknek jelenléte, alklmas módon kimutatva, épp oly kétségtelen bizonyságot ad a halál valódiságáról, mint maga a feloszlás.

E kénhydrogénes gázok, melyek voltaképpen a feloszlás legkorábbi előjeleinek tekintendők, különösen a tüdőkban képződnek nagyobb mennyiségben és onnan az orr üregein keresztül szállnak el. Erre alapitja Icard doktor az ő kémlelő mószerét.

Hogy ugyanis a halál beálltáról kétséget kizáró módon megbizonyosodjunk, nem kell egyebet tenni, mint az orrüregbe vagy az orrlikak elé egydarabkát tenni az olyfajta kémlőpapirokból a melyeknek színződésével a kénhydrogen jelenlétét megállapitani szokás.

E kémlőszer működése teljesen automatikus – alkalmazása semmi különleges szakértelmet nem követel.

Leginkább ajánlható e czélra a közömbös eczetsavas ólom olyképen, hogy vele közönséges irópapirra valamit irunk vagy rajzolunk, a mely felirat vagy rajz mindaddig láthatatlan, míg a kénhydrogenes reactio elő nem hivja.

A fehér lapon megjelenő felirattal („Halál” vagy „Halott”) vagy halálfejes ábrával mintegy maga a halottvégzi önmüködőleg (automatikusan) a halottkémlést, mintegy ő maga nyilvánitja magát halottá s ennek igaolására mindjárt oly bizonyitékot is szolgáltat, a melyek minden kétséget vagy tévedést kizárnak.

(A félreértések elkerülése végett meg kell azonban jegyeznünk, hogy a szóbanforgó kénhydrogenes reactio nelép fel rögtön az élet megszünése után, hanem közepes hőmérsékletnél körülbelül csak az elsőnap vége felé vagy a második nap elején jelentkezik.)

Megosztás:

Biztos – mint a halál?

Kántor Judit

A halál pillanata, „biztosnak” tekinthető jelei már a legkorábbi időktől foglalkoztatták az embert – igaz, nem minden korban egyforma intenzitással. Már az antikvitás korából is maradtak fenn a „halál jeleivel” foglalkozó írások, de a középkor folyamán a vallási dogmák miatt a kérdés kissé háttérbe szorult.

A 16. századtól kezdtek felbukkanni ismét a történetek az élve eltemetettekről, a ravatalon feltámadó „ál-holtakról” és mint minden elképzelhető legborzalmasabbikáról: a „kettős halálról”. A téma iránti érdeklődés az 1700-as évek második felében érte el csúcspontját, ekkor valóságos „tetszhalál-láz” bontakozott ki Európa nyugati felében és nem is csillapodott egészen a modern orvostudomány egzakt módszereinek elterjedéséig.

A 18. század második felétől Magyarországon is egyre több híradás szólt például a „szerencsésről”, aki temetése másnapján feltörte sírját és visszatért az élők közé; az anyáról, aki eltemetése után a kriptában hozta világra gyermekét és a csecsemő sírása nyomán találtak rá… szóval félni volt ok elég.

Voltak ennek a félelemnek nyomai a korábbi magyar néphitben is de önmagában ez nem lett volna elég egy ilyen mértékű tömeges pánik-hullám kialakulásához. Hozzájárult ehhez két további tényező is.

Az egyik a 19. századi későromantikus regény, amelynek kedvenc szereplője lett – Poe nyomán – az ódon kriptaajtót rejtelmes holdfényben nyitogató tetszhalott. A másik a halál átkerülése az egyház fennhatósága alól a közigazgatás illetékességébe.

A halálnak ez a bürokratizálódása alapvetően átalakította a halálhoz való viszonyt. Mostantól nem az egyházi parancsolatok, hanem az állami törvények és rendeletek szabályozták az ezzel kapcsolatos tevékenységeket és folyamatokat, ezért mostantól „felelőse” lett a halál megállapításának.

„Halált szabályozó” intézkedéseket először Mária Terézia és I. Ferenc hoztak, ezek között is elsők voltak a tetszhalottak felélesztését célzó rendeletek. Miért tartották vajon ezt ennyire fontos kérdésnek? Egyrészt az orvostudomány ekkoriban még nem adott pontos definíciót a halál beálltra. Általában a lélekzés megszűnéséhez kötötték – ha nem homályosodik a száj elé tartott tükör, akkor az illető halottnak tekinthető.

Másrészt korábban a halált „isten akaratának” tartották és az újraélesztés az ezzel való szembeszegüléssel lett volna egyenlő. Éppen ezért meg sem próbálkoztak segítségnyújtással – inkább – biztos ami biztos - minél gyorsabban eltemették az illetőt.

A halál beálltának kritériumaival Magyarországon tudományosan először Flór Ferenc foglalkozott 1835-ben „A tetszhalottak felélesztéséről szóló tanítás” című könyvében. „A történhető idő előtti gondatlan eltemettetés által sírba idézett embertársaink szörnyű állapotjának” elkerülése érdekében felsorolta a halál szipmtómáit: „hibázó szívverés, elfojtott lehelés, lankadt inak és izmok, villany- és galvanizmus-próba”; azonban egyiket sem tekinti a halál biztos jelének. Még a „halotti szag” sem elégséges tünet, hiszen „sok hagymázas betegségben is jelen van”.

Legjobb megoldásnak azt tartotta, ha az illetőt „legalább kétszer 24 óra leforgásáig” nem temetik el. Erre alapozta Mária Terézia fentebb említett rendeletét az újraélesztés megkísérléséről és a 48 óráig tartó ravatalozásról.

A 19. századra e rendelet nyomán vált általánossá a ravatalozás – közölték is az újságok buzgón nagyjaink ravatalon nyugvó testeinek képét; részben a kíváncsiság kielégítésére, részben megnyugtatásul, hogy nem fenyegeti őket az élve eltemettetés veszélye.

Szintén Mária Terézia rendelte el az első halottasház felálítását, majd Széchenyi 1841-ben megismétli a felhívást. Olyan halottas kamát kívánt felállíttatni, amelyben csengettyű van a halott keze ügyében és egy őr, aki az esetlege „feltámadás” esetén segítséget nyújthat.

Tovább javított helyzeten, hogy a 18. század végén már az orvosok és a képzett halottkémek feladata volt a halál beálltának megállapítása – legalábbis a nagyobb városokban, hiszen a kisebb településeken ez még nem volt megoldható. Az 1876-os törvény után – legalábbis elvileg – senkit nem volt szabad eltemetni a halottkém igazolása nélkül.

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!