Érdekesebb, szimpatikusabb s a mellett tárgyilagosabb könyv alig jelent meg Magyarországról, mint „Die Ungaren wie sie sind” czímű, a XVIII. században megjelent német útleírás. Berlin egyik antikváriusának kirakatában fedeztem fel nemrég ezt a ránk nézve felette érdekes és értékes elsárgult könyvet. Értékét növeli e műnek az a körülmény, hogy Magyarországról a múlt században és régebben összesen két érdemesebb munka jelent meg.

Az egyik 1840-ben jelent meg Kohl J. G. tollából s két köteten át több roszakarattal, mint tárgyilagossággal foglalkozik a magyarokkal. Igazságosabban s szimpatikusabban ír rólunk gróf Huffmansegg 1792-ben megjelent könyvében, de mélyrehatóbb, általánosabb és sokkal rokonszenvesebb előttünk Ellrich Ágostonnak „Die Ungaren wie sie sind” czímű műve.

A szerző egyszerű neve mögött egy nagy műveltségű, széles látású, világlátott német művész rejtőzik, a ki hosszabb időt töltött Magyarországon s mint maga írja zárszavában, „megfordult a mágnások, püspökök, nemesek, polgárok, parasztok, tisztek, katonák és művészek társaságában.”

Könyvének ránk, magyarokra, első sorban kulturhistóriai szempontból van fontossága, mert be kell ismernünk, hogy egyes részleteiben olyan tényeket s intimitásokat jegyez fel rólunk, a melyeket igen sok hazai kulturhistorikusunk megirigyelhetne tőle!

Ullrich némi iróniával, de szellemesen jegyzi meg, hogy azok a francziák, a kik Magyarországon utaztak s útleírásokban számoltak be tapasztalataikról, nagyon is franczia szemmel nézték az akkori Magyarországot, de az angolokról sincs jó véleménynyel. Bright akkoriban híres „Travels from Vienna through Hungary” könyvéről pedig azt írja, hogy abból legfeljebb – Bright okulhatott…

- Bár Magyarország Európa egyik legszebb országa – írja könyvében – és a magyarok a föld kerekségének egyik legérdekesebb népe, mégis alig foglalkozik velük a külföld irodalma. Ha az Olaszországról írt könyvek alig férnének el Potemkin herczeg híres termeiben, a magyarokról írt útleírások kényelmesen elférnének egy falusi paraszt házikójában, a mely nem sokkal nagyobb, mint egy udvari hintó.

Rendkívül érdekesek a magyar nemzeti karakterről szerzett megfigyelései. A magyar nemzeti önérzetről s büszkeségről mint a legszebb nemzeti erényről emlékezik meg. Hajlongani, mások előtt megalázkodni, erre nem hajlik az igazi magyar, - jegyzi meg egy helyen a szerző. A magyar vendégszeretetről és a magyar konyháról azt a jóízű megjegyzést teszi, hogy sehol a föld kerekségén annyit és oly jót nem esznek, mint Magyarországon. Egy Hertelendy nevű nemes házában élvezi egyszer a magyaros vendégszeretetet.

- Délben ültünk asztalhoz, - írja a lakmározásról, - éjfél is elmúlt, de még senkinek sem jutott eszébe felkelni. Mielőtt pedig lefeküdtünk, somlai bort – a világ legjobb borát – tette az asztalra a ház úrnője, hogy könnyebben elaludhassunk! Három napig tartott a dáridó s a mikor elbucsúztam, a házigazda kijelentette, hogy megérdemelem a „magyar ember” elnevezést!

- A magyar a világ legvendégszeretőbb népe – írja egy helyütt. – A magyar vendéglők kiszolgálása kitűnő, ajánlom a drezdai és berlini vendéglősök figyelmébe!

Érdekesen s szellemesen állíja be a magyarok német gyűlöletét.
- A magyar nem azért gyűlöli a németet, mert német, hanem mert az osztrák is német…
Faji szempontból a kurta nemest (der niedere Adel) tartja az „igazi” magyarság szinejavának.
- A grófi és herczegi családok – kevés kivétellel – idegen országokból származtak be Magyarországba, a hol megtelepedtek s megszerezték a magyar nemzetséget.

Különös dicsérettel emlékszik meg a magyarok nagy jogi tudásáról s jogérzékéről: A jurátusokat így karakterizálja:
- A félelmetes jurátusok a szó szuperlativusának legszuperlativebb értelmében a legérdekesebb elemei a magyarságnak.

A parasztságot tartja a magyarság zömének, de helyzetét szánalmasnak mondja. Töviről-hegyire leírja életmódját, viszonyait, sanyarú helyzetét, de faji szívósságánál fogva a jövő Magyarország alakulásában nagy szerepet jósol a magyar parasztnak.

Ötletesen jellemzi a paraszt háztartás legfontosabb czikkét, a szalonnát: - déjeüner, diner, souper és toilette czikk a magyar paraszt háztartásban a szalonna, - jegyzi meg a könyv szerzője…

A főúri nemességről írt fejezetében megemlíti, hogy a magasabb államhivatali méltóságokra szivesen vállalkoznak főuraink. Szemére veti főurainknak, hogy az ország érdekei ellen cselekszenek, a mikor jövedelmük tetemes részét Bécsben és külföldön költik el. Főuraink Bécsben élnek, fényűzést s nagy pompát fejtenek ki bécsi háztartásaikban, míg magyarországi birtokaikra évente legfeljebb ha egyszer lerándulnak. Némileg okát is adja ezeknek a viszonyoknak: az udvar Bécsben székes s a főúri világ szivesen kerül az udvar közelébe!...

Igen jellemzően fogja fel a katonaság és a magyar tisztek helyzetét. – A magyar tiszt, a ki osztrák hadseregben szolgál, szolgálati ideje alatt kénytelen különválni nemzetétől. – Majd a közkatonaságra áttérve, így folytatja:

„Hogy a magyar csapatokből kerül ki az osztrák haderő színe-java, hogy az idegen országokban lefolyt csatákban mindig első szerepe volt a magyar katonának, hogy a magyar lovasságnak nincs párja, közismert dolog.”

A franczia katonának fogalma sincs, hogyan kell lovát szeretni; a magyar lovaskatona, bár szereti felebarátját, de ennél is jobban szereti a lovát. Felemlíti, hogy sok katona szökik meg ezredétől s ha el nem csípik, be áll egy része „betyárnak a bakonyi erdőben….”

A magyar nyelv szépségéről nagy elragadtatással beszél: „A magyar nyelv a föld kerekségének egyik legszebb nyelve, a mely különösen a nők ajkán hangzik szépen s túlszárnyalja az olasz nyelv szépségét is. Ha szerencsétlenségemre királynak születtem volna, udvarhölgyeimnek magyarul, az uraknak latinul kellett volna beszélniök! – ilyen hízelgő szavakkal hódol a magyar nyelvnek!

Tréfásan – de némi iróniával – jegyzi meg, hogy a magyarok közül sokan idegen szavakat kevernek beszédükbe, hogy műveltségüket fitogtassák. Fel is jegyez egy ilyen mondatot. Íme: „Bizon amice, tegnap nagy Verlegenheithe voltam, du weisst, hogy a feleségem eifersüchtig van….”

Bár a magyar nem szívesen beszél németül, feltünőnek tartja, hogy az „igazi” magyarok is beszélnek németül. Viszont bevallja, hogy az összes idegen nemet fiai között a magyarok beszélik legszebben és legtökéletesebben a franczia és olasz nyelvet. Káromkodni is csak a magyar tud igazán. Ezen a téren valósággal virtuóz-költő minden magyar, de lelkesedni és szónokolni is csak a magyar tud. „Ha parlamentünk lenne, lefőznék a híres angol szónokokat…”

A magyar kulturából nincs sok mondanivalója. A színészetről írva, megjegyzi, hogy a magyar nemzetben ki van fejlődve az érzék a szinészet iránt, sajnos azonban, a magyarországi szinpadokon németül játszanak. Megemlékezik a kóbor szintársulatról, melyek bekóborolják az országot és nyomorognak a dicsőségért. „Láttam ilyen magyar előadásokat, melyek kiállják a versenyt a legjobb német előadásokkal is.”

Állandó német színpadja csak Pestnek és Budának (Ofen) van. Ha tél idején befagyott a Duna, apró csónakokon kellett a szinészeknek átjárniok. Ha jégzajlás indult meg, már délután két órakor csónakba kellett szállaniok a pesti oldalon s bizony igen gyakran négy órára járt az idő, mire átvergődtek. Ha köd volt is, megesett hogy csak estére értek át s ezen idő alatt szenvedniök kellett a zimankós idő minden zordságát. Előadás után ugyanezt az utat visszafelé megtenni! A színpadi herczegek, herczegnők, királyok és királynők örülhettek, ha éjfélre a budai oldalra vergődtek csónakjaikon…

A színházbajárásnál nagyobb szórakozása a magyarnak a táncz. – A világ legszebb táncza, - mondja róla a német festő, - valóságos „varázstáncz”. – Nincs szebb, gyönyörködtetőbb látványosság, mint a tánczra készülő magyar nők csoportja. Más nemzetbeli szép nők gyülekezete, de a szép magyar nőké: a királynők gyülekezete. A táncz-zene, általában a magyar zene, fölötte eredeti s semmi más nemzet zenéjéhez nem hasonlítható. A magyar nemzeti karaktere a zenében szólal meg legközvetlenebbül. A magyar czigányok közül egész sereg Paganini kikerülne. Paganini a magyaroknak való lett volna és Magyarországnak kellett volna Paganini hazájának lenni…

Szórakozási helyük különösen a pestieknek, a kávéházak, a melyekből már akkor is bőven kijuthatott. – „A sok tétlen, dologtalan ember a nap minden órájában megtölti ezeket a pesti kávéházakat s sehol a világon nem láttam oly nagy fényűzéssel berendezett kávéházakat, mint Pesten….

A magyar igazságszolgáltatásról kevés jót mondhat. A pereket sokáig elhúzzák s a magyar minden csekélységért pereskedik. „Sehol nem dívik annyira a testi fenyíték, mint Magyarországban. A botbüntetés a leggyakoribb valami. A ki a testi szervezet szívósságáról meg akar győződni, jöjjön el Magyarországba s nézze végig, a mint a pandurok kimérik a botütést a delinkvensen.

Külön fejezetben emlékezik meg a magyar lóról, a melynek híre messze földön ismeretes. Különösen az erdélyi lovakról emlékezik meg nagy dicsérettel. „A Bánfi és Betlen grófok uradalmi lovainak talán párja sincs.” Az alföldi ménesekről mint olyan látványosságról emlékezik meg, a melyért messze földről érdemes ide utazni.

Természetesen a „csikósz”-ról sem feledkezik meg, a kinek bravurjairól oldalakat ír tele. A magyar kocsist pedig az angol kocsisnál különbnek tartja…A magyar dohányt a világ legjobb dohányának tartja s ebben látja okát a magyarok híres dohányzó szenvedélyének. Megemlékezik egy „F –es”grófról, a kinek pipatóriumát 30 – 40,000 forintra becsüli…

- Szerencse, hogy a természet a magyaroknak juttatta a legjobb dohányt s dohányföldeket, mert egyetlen nemzet sem füstöl el annyi dohányt, mint a magyar. Igaz, hogy ehhez „magyar gyomor” is kell, a mit a következő bonmot megmásításával jellemez eléggé találóan:

„Heureux sont ceux qui out le coeur pur” e helyett: Heureux sont ceux qui out I’ estomac hongrois.”

Ebben – igaza is van!
Iván Ede.