Bankban jártam nemrég. A pénztár előtt csak ugy tódult a sokadalom. Vittek és hoztak pénzt. Nehéz lomha ezreseket, könnyű pergő koronákat. Csak ugy repült a teméntelen bankó, a pénztáros vékony ujjain keresztül.

Sok-sok pénz volt s az ember ilyenkor valami kábulást érez. Meg is mondtam, mikor kissé megcsappant a forgalom, a bankók és aranyak derék kezelőinek.

- Dehogy uram! – felelte közömbösen – szokni kell hozzá. Meg kell tanulni, hogy a pénz szemét. Rongy, papír, És akkor nincs kábulás, kisértés. Nincs itt pénz, nekem legalább nem az, amíg itt van. Csak az pénz, ami a tárczámban van, egyszóval az enyém. A többi üres papír, melynek gondját kell viselnem, és ezért fizetnek.

Határozottan tetszett nekem ez a pénztáros filozófia. Lám, így kell körülbástyázni a becsületet, a tisztességet! De hányan vannak, akiknek lényéhez sehogy sem fér ez az okoskodás. Akiket ingerel a pénz s a gazdaság csábos képe. Odaállnak a Stefánia-utra s méla buval nézik a poroszkáló fogatokat.
- Hej miért van másnak, miért nincs nekem is!

Sóhaj két ajkukra, s lelkükön rágódik a rossz kedv, az elégedetlenség. Vagy megáll a kis gépírókisasszony a divatüzlet kirakatának párisi remekművei előtt. - Milyen remek ez a bluz! Hogy, de hogy festenék abban! De nekem sohasem lesz ilyen. Nagyon szomoru Miczike és szinte haraggal néz karton derekjára.

Talán valamennyink lelkében élnek titkosan ezek a sóhajok, melyek nem egyszer kívánkoznak ki belőlük. És az elégedetlenség, a rosszkedv borongásában már ott van a kísértés csábosan mosolygó arcza, melynek csak alkalom kell, hogy hatalmába ejtsen.

Legalább így tudom felfogni annak a két embernek bűnét, akik most a bíróság fogházában vezekelnek. Valentin József és Micsogai Irma ezek, akiket képünk is ábrázol. A férfi egy lipótvárosi czég pénztárosa, a nő ugyanott a levelezés titkaival bajlódott. Milliók fordultak meg abban az üzletben …. sok-sok pénz.

Ott feküdt a rengeteg kincs, idegesen babráltak közte ujjaik. Egy csomó felnyalábolva, csak annyi, amennyi egy kézben elfér, vagyon volt. Aztán hazamentek hónapos kis szobájukba rossz kedvvel, fáradtan. És ép akkor talán az asztalon egy csomó számla feküdt, szemrehányón és fenyegetőn kiegyenlítésüket sürgetve….

A férfi és a nő addig ültek egymás mellett, a míg fel nem fedezték, hogy csinosak és gyengéd érzelemre nem lobbantak egymás iránt. Együtt jártak, együtt laktak. És a mire külön-külön talán mégis gyengék lettek volna, azt együtt már meg tudták csinálni.

Irmácskára volt bízva a bélyeghalmaz. Neki kellett leveleznie. Nagyon sok bélyeg volt. Egy esztendőben ötvenezer ára is kellett. - Irmácskám elvehetnél azokból a bélyegekből – szólt a férfi – van ott elég. Ki veszi azt észre? Aztán takarékoskodunk. Ragasszuk a postatakarék űrlapjára s a második hónapban kivesszük. Pénz lesz belőle.

Irma ugy tett. Miért ne? Igazán senki sem tudta meg. Miért ne élhetne ő is jobban? Csalafintasággal kell az élettől az kierőszakolni, amit az élet csalafintán megtagadott az embertől.

Így ment ez évekig és nagyon sok pénzt szereztek. Jól éltek. A Stefánia-utra is kikocsiztak s a kirakatok előtt nem kellett sóvárogva töprengeni. Telt mindenre, mert ha a bélyeg nem hozott eleget, ott volt a kassza. Az egyik bűn szülője a másiknak. Míg végre egy bus napon, lecsapott a bomba. Rájöttek mindenre.

Pedig be nagyon elégedett volt már Irmácska és udvarlója. Hisz az élet oly szép…sok pénzzel.
És most ismét elégedetlenek. Haragszanak a sorsukra átkozott balszerencséjükre.