Fiatal iróink között a fővárosi életnek legalaposabb ismerője, Molnár Ferncz ifjusági regényt írt a pesti diákról, vagyis jobban mondva a pesti fiúról. Mert a fővárosi gyerek nem él tulajdonképeni diák-életet, az iskolával és tanulótársai egyetemével nem lép oly szoros, élete legfőbb vonatkozásátszabályozó viszonyba, mint pl. a debreczeni vagy pápai kollégiumi diák.

Neki az iskola csak többé-kevésbbé terhes kötelességek szintere, nem forr össze vele a lelke, - hiszen csak az kell , hogy a szülei más városrészbe költözzenek, hogy ő is iskolát változtasson. De még jobban megkülönbözteti a pesti diákot a vidékitől a szabad természethez való viszonya.

A gyermek teste, lelke megkívánja a szabadban való játékot, erős mozgást; a falusi, kisvárosi gyereknek e czélra rendelkezésre áll erdő, mező, a pesti gyereknek azonban nem marad egyéb, mint a gránit-koczkás utcza, a muzeum-kert, legjobb esetben egy nagyobb üres telek: a grund.

S a kik a vidék szabad, erős levegőjében nőttünk fel, szinte fájó szívvel nézzük, mekkora kincs a pesti gyermeknek egy ilyen komor tűzfalak közé ékelt telek, a hol legalább labdázhatnak egyet. Egy ilyen telek körüli harcz a Molnár regényének tárgya. A telek a Józsefvárosban, a Pál-utcza, József-körút és Mária-utcza találkozásánál áll, - azaz csak állott, mert ma már hatalmas bérházak vannak a helyén.

Odajárnak játszani a Pál-utczai diákok, a mindenütt egyforma gyerek romantikának megfelelő valóságos katonai szervezetben, a mely – ifjúsági iratok nyomán – hol a valódi katonai fegyelemre , hol meg Cooper indiánusainak harczi készületeire emlékeztet.

Itt támadnak rájuk a fizikumban erősebb, de erkölcsben gyöngébb füvészkerti fiúk, a kik botanikus kert kis mesterséges szigetén valóságos indiánus-életet élnek naponkint ebéd- és alkonyatt között, de nincs labdázó terük, tehát el akarják foglalni a Pál-utczaiakét. 

A hadi készülődést pompásan festi az író: meg tudja oldani a legnagyobb írói feladatok egyikét: a jövendőbeli férfi jellemvonásainak kiütközését a gyermek-lélekben. Mindegyik tagjában a Pál-utczai seregnek ráismerünk, hogy milyen férfi lesz belőle: a komoly, férfiasan higgadt Bokából, a pipeskedő Cseléből, a rajongó Nemcsekből.

Ez az utóbbi a tulajdonképeni főhős: kis vézna, gyáva gyerek, a kit hőssé tesz a lelkesedés , az ambiczió és a becsületérzés, - még pedig tragikus hőssé, mert a nagy hadi készülődésbe belebetegszik s bele is hal, de halálát a Pál-utczaiak diadala aranyozza be dicsősséggel.

Mélyen megható ez a gyerek-rajongás, mely a lelkesedés lelkében lelkedző tőkéjét jobb híján a „grund”-ra pazarolja, mint a hogy egykor, ha megéri a férfikort, valami nagy eszméért, a hazáért, az igazságért, és szabadságért , művészi vagy tudományos eszmékért áldozná fel magát.

Örök emberi vonás van ebben a csenevész rákos-utczai gyerekben: némely embernek nem a lelkesedés tárgya a fő, hanem a lelkesedés ténye, nem az a lényeges, hogy miért áldozzák fel magukat , hanem az , hogy egyáltalán fel kell magukat valamiért áldozni.

Hogy ez a valami egy nagyszerű ideál-e, vagy egy sivár, gyommal benőtt játszóhely az mellékes. Az igazi idealista a benne összegyült hévvel fénykörbe vonja a leghitványabb dolgot is. Molnár regényeinek az ilyen mélyen emberi vonások  adják  meg a súlyát, ezek miatt kell kiemelnünk az ifjúsági irodalom meglehetősen egyszínű, sekély vizű árjából.

Másik nagy érdekessége a miliőn: a nagyvárosi élet, a melyben minden szabad mozgást korlátoznak a házak falai, az utcza kövezete, a társadalom és állam berendezkedése, melyben minden darabka gyep mellett ott áll a mogorva őr – de a gyerek akárhogy is, mégis megtalálja a maga érvényesülését.

Az az élet, a melyet él, szánalmas, minduntalan szögletekbe ütköző, csenevész élet a vidéki gyermekéhez képest, de mégis csak élet. Körülötte minden arra törekszik, hogy elkülönözze a természettől, a mely éltető eleme , ő pedig úgy segít magán, hogy végtelen rónává avatja az üres telket, bevehetetlen várrá a fa-rakást, szabad természetté a városi utczát.