A most megnyílt tárlat alkalmával időszerű az a kérdés, hogy mikor és minő körülmények közt van jogosultsága az ilyen nemzetközi jellegű kiállításnak az idegen művek szempontjából. Jogosult, sőt kívánatos, ha oly kitűnő művekből áll az anyaga, melyek úgy a művészeknek, mint a műértőnek tanúlságára szolgálnak.

De viszont, ha háromnegyed részben középszerű, sőt igen gyenge külföldi képek töltik meg az idegen termeket, ez csak arra jó, hogy a honi termékek selejtesebbje *salvus conductus*-ban részesüljön az elfogulatlanabb bíráló előtt, a java pedig értékben emelkedjék.

Az ellen azonban a leghatározottabban tiltakoznunk kell, hogy az állam a különben is szűkösen levő pénzt ily selejtes holmik hozatalára pazarolja (rovására az itthoni művészeknek), mint ezt a mostani tárlat alkalmával sajnosan kell tapasztalnunk. Svédek, norvégok, dánok és finnek százon felül harmadfélszáz műdarabbal vannak képviselve.

A szobrokat s az iparművészeti termékeket kivéve, a képek háromnegyed része oly közepes, sőt részben oly silány, hogy kár volt minden fillérért, melyet idehozatalukra kiadtak. Ugyan mit szólnának a pomológusok, ha egy nemzetközi kiállításon részben savanyú, részben fonnyadt külföldi gyümölcsöt tálalnának a közönség elé?

A tárlat általános jellege, az idegeneket is beleszámítva, megfelel ama szokásos átlagnak, melyet évről-évre láthatunk. Több-kevesebb ügyességgel, a természet jelenségeinek érdekesebb, vagy érdektelen regisztrálása, javarészben az egyéni felfogás teljes hiányával. Komolyan áttanulmányozott s biztos szellemi erővel teljes alkotás csak elvétve akad. A szomszédból kölcsönzött kovász meséje a kenyérsütéshez, lépten-nyomon eszünkbe jut. De hát ez már oly sarkalatos hiány, melyen csak évtizedek komoly munkája, igen szerencsés körülmények közt lehetne segíteni.