Ugyanannak a naiv, fejletlen gondolkodásnak a terméke ez, mely a szibériai népekben fentartja azt a hitet, hogy a mammuth föld alatt élő állat.

Nemcsak az ókorban, de a modern meseköltészetben és néphagyományban is úgy szerepel a róka és a farkas, mint két jó pajtás. A természetrajzi könyvekben egymás mellett vannak, nem egy állat-történetben mint társas rabló-czég működnek. Mért ne hinnők tehát, hogy ez a két közel-rokon ragadozó-fajta a valóságban legalábbis kiméli egymást?

Erről pedig szó sincs. Alig van ellenségesebb viszony az állat-világban, mint a mely a róka és a farkas közt fennáll. A rövidebbet húzó fél persze a sokkal gyengébb róka, a melyet a farkas, a hol csak ráakad, könyörtelenűl felfal. Ez a viszony a magyarázata annak, hogy mért van ma egész Európában oly töméntelenül sok róka: mivel a farkasok számát a rendszeres irtás nagyon csökkentette, felszökött ellenfelüknek a száma.

Egyetlen védelmi eszköze a rókának a nála sokkal gyorsabb és erősebb farkassal szemben a rendkívül szövevényes és sokbejáratu róka-lyuk. Ide menekül, ha megszimatolja az ordas koma közeledtét. Sőt nemcsak erőben, de ravaszságban is túltesz a farkas a rókán. A népies vélemény, mely szerint a farkas buta állat, a legnagyobb tévedés. Ellenkezőleg, a mi a furfangosságot, csalafintaságot és óvatosságot illeti, a farkas javára esik az az elismerő vélemény, melyet a közfelfogás a rókának juttat.

A milyen tévedés az, hogy a róka a legravaszabb állat, ép oly tévedés az is, hogy az oroszlán a legerősebb, az állatok királya. Ezt különben egy pillantás az elefántra, vagy orrszarvúra, melyeket az oroszlán nem is támad meg soha, nyilvánvalóvá teszi.

Nem ily nyilvánvaló s a közfelfogással ellenkezik viszont az a föltevés, hogy a tigris is erősebb, mint az oroszlán. Pedig nagyon valószinű, hogy ez így van. E két tankönyvekben szintén folyton egymás mellett szereplő macskafajta a természetben csak aránylag kis területen: Perzsiában és Elő-Indiában él együtt. Az itteni bennszülöttek a tigrist tartják az erősebbnek.

Megegyezik ezzel az, a mit Darwin egy oroszlán és tigris közt lefolyt párviadalról mond. E párbaj vége az volt, hogy a tigris szétszaggatta az oroszlánt. Nemrég Nápolyban rendeztek ilyen párviadalt, melynek folyamán, bár végül a küzdelem eldöntetlen maradt, az oroszlán sokkal többször volt szorult helyzetben mint a tigris. Pedig mindkét esetben egyenlően kifejlett és egészséges példányok állottak egymással szemben.

A nép-tudat, a közbeszéd a hollót igen kegyetlen szülőnek tartja. Ez megint igazságtalanság. A mig a kicsinyei gyámoltalanok, magukkal tehetetlenek, a holló ép úgy gondjukat viseli, mint minden más madár. Ha fészkéről elriasztották is, messzire sohse távozik s panaszos hangokkal, riadt ide-oda röpüléssel élénken kifejezi aggodalmát a veszélyben forgó fiókák miatt. Többször megfigyelték, hogy ily veszélyes pillanatokban a csőrében tartott táplálékot röptében ejti le a fészekbe, nehogy a rászállással elárulja a helyét.

Mi tehát az igazság a hollót rosz szülőnek hirdető rágalomban? Az, hogy mint minden ragadozó madár, a holló se tűri fészkében és környezetében felnőtt utódait. Minden ragadozómadárpár ugyanis igényt tart egy saját külön vadászterületre, melyen versenytársat nem tűr meg. A felnőtt madár-fiók pedig már versenytárs s ép ezért nem maradhat a szülei vadászterületén, hanem magamagának kell vadászterületről gondoskodnia.

Mindezeknél az igazságtól sokkal távolabb eső a régi természetrajzi könyvekben és útleirásokban annyira szereplő majom-hid. Dél-Amerikában állítólag az volna a majmok szokása, hogy mikor vándorlásaik közben valami folyó állja útjukat, ezen saját testükkel vernek hidat s kelnek át.

És pedig akkép történik ez, hogy a folyó egy oly pontján, a hol a két parton két magas fa áll egymással szemben, az egyik fának legtetejére mászik a legerősebb majom s farkával vagy lábaival átöleli egyik társát, a ki ugyanezt teszi egy másikkal, mig végül egy csupa majomból álló lógó láncz támad s ez a láncz addig himbálódzik, mig végül a legvégén levő majom eléri a szemben lévő fa sudarát, igy aztán megvan a hid, melyen a falka gyöngébb tagjai, főleg a nőstények és a kölykök átsétálnak.

Számtalanszor lerajzolták, de nem igaz ebből semmi. Nem lehetetlen azonban, hogy nem ugyan folyón, de valami kisebb patakon, mely fölött a parti fák koronája majdnem teljesen összeér, egy-két majom egymásba kapaszkodva az ismert majom-ügyességgel át tudja lenditeni magát, miközbebn a patak fölött néhány pillanatig esetleg csakugyan hidat képeznek.

De holmi majomtestekből alakúlt függő lánczhidakról, melyek az Amazonon, vagy más a Dunánál sokkal szélesebb dél-amerikai folyókon segítenék át a fürge majom-nyájakat, komolyan nem lehet beszélni.