Az idegent, aki teljes idealizmussal, Sapphó lelkének bámulatától eltelve közeledik a szigethez, azt egyszerre kicsavarják gondolataiból és a földre rántják ezek a görög és török csónakosok, akik egymást igyekeznek leliczitálni, hogy egy kirándulót szerezzenek arra a pár órára, a mig a hajó ott vesztegel Mytiléne kikötőjében.

Egy tatárképű kajakosra biztam magam, ott még egyszer elém állt ennek a buta török rendszernek az őre és elkérte a Teskerét, a török útlevelet, a melyet ez ország határain belül lépten-nyomon fel kell mutatni, mert a török úgy őriz minden embert az országában, mintha mind megannyi rab lenne. Rabok is szegények, egy lehetetlen, gyanakvó, kémkedő és gyilkos rendszer rabjai.

Mikor megszabadúltam a parti őrtől, nagyhamar kocsit kerítettem és vezetőmmel útra keltem a sziget hegylánczai felé. Abból a kis öbölbe szorított kalmár városból hamar kijutottunk és kertek között haladtunk a hegy törzse felé. Kertek között, melyekben, narancsfák álltak és babér-bokrok között granátalmák pirosodtak.

Ellenállhatatlan erőt éreztem magamon uralkodni, megállítottam a kocsit és egy kert gránátfájához siettem, leszakítottam egy gyümölcsöt és gyönyörködve néztem a mesék gyümölcsét. Azt a ragyogó pirosbőrű almagyümölcsöt, melynek belsejében fekete magvak vannak. Képzeletem előtt olybá tűnt fel ez a gyümölcs, mint egy keleti nő, a kinek bronz színű bőre van, két csattanós arczán piros árnyalattal és ebbe az arczba fekete szemek ékelődnek, melyek ép úgy csillognak, mint ennek a gránát almának a fekete magvai.

Egy-két görög, örmény és török gyűlt ez alatt körém és csak alamizsna adással tudtam a tolakodó néptől megszabadulni, hogy felhajtassak a sziget hegyoldalára. Magán a hegyoldalon, meg az öböl szépségén nem volt semmi újnemű, rendes tengeri tájkép, melyet a kikötő öböl ad, az emberek is utálatosak és baromiak voltak és olyan vadak, mintha ezen a földön soha kultúra nem lett volna.

Az egész szigetföldön nem volt jóformán semmi különös és mégis abban az ünnepélyes csendben, amely onnét a magasból a szigetet körül vette, volt valami megragadó, valami emlékszerű, Sapphó emléke, a mely bensőnké lett és öntudatlanul is hatást gyakorolt az emberre. Csaknem naplementéig kint kóboroltam a vidéken, de mikor a nap nyugovóra hajlott, sietve vissza kellett térni a hajóra, mert attól fogva a hajók napkelésig el vannak zárva a parttól.

A vizen pedig az őrség czirkál kis csónakokon, nehogy valaki meg tudjon ugorni ebből a ma már szomorú birodalomból. Kifizettem a vezetőmet meg a tatár kajikost. És úti plaidembe burkolódzva, a táboriszéken kifeküdtem a födélzetre. A kapitány azzal örvendeztetett meg, hogy csak hajnalban indul tovább és az éjszakát kint tölti az öböl előtt a nyilt tengeren. Megnyugodtam sorsomban és elhatároztam, hogy kint alszom a födélzeten.

Nem is bántam meg. Nem bántam meg azért, mert így egy méltó festői látványban bucsuzhattam el Sapphó szigetétől. Csöndes éj volt és a hajó kint horgonyzott a kikötő előtt, bent az öbölben lecsendesült a táj, csak egy-két jelzőlámpa jelezte az életet, a mint piros pislogással veresre könnyezte szemeit az éjszakai virrasztásban.

Szellő nem lengett, aludt az éjszaka, csendes álomban, mintha a tenger ringatná, lágyan kelő és gyöngéden simuló habokkal. Oly csodálatos nyugalom ült mindenen, a milyen csak az ilyen alvó országban lehet, a melyet nem izgat a nyugat nagy kulturájának érverése.

Eltelve a mesés élvezettől, ébren töltöttem az éjszakát és a födélzetről gyönyörködtem az ünnepélyes csendben. Minden percz egy gyönyör volt, bűbájosan édes, mintha a keleti mesék egy-egy fejezete lenne mindenik. Egy hosszú édes mese, melynek soha vége nem lesz és így folytatódik örökké.

De megjött a reggel és ez szétverte a várost. Először egy kis breeze keletkezett, amely súgó csapkodást vitt be a nyugvó habokba és aztán nagy hirtelen felhőket hozott elő titkos birodalmából. Erre a megbeszélt jelre titokzatos hangok keltek a berkekben, a madarak feléledtek és kezdték hívni a hajnalt, a rózsa ujjú hajnalt, mely Homerosz hazájában születik a legrózsásabb köntösben.

Édesen szép valami volt, az ember azt hihette volna, hogy abban a titokzatos mozgásban benne van a szigetnek a lelke, a mely ebben a hajnali órában szólalt meg, minden nap egyszer, az ő rejtélyes nyelvén. A kusza felhők ez alatt keringve szállva lecsaptak a szigetre és bebogozták harmatos szárnyaikal és az olyan volt, mint egy égig érő gomolyag, mely a tenger mélyén kezdődik és felemelkedik a felhőtáborig, mely aztán elrejti a magasba nyuló csúcsait.

Pár percz kellett még és a tengerből megszületett a hajnal, az aranytónusú nap biboros előfutárja. A sziget ekkor egy rózsaszinű nő alakot mutatott, mely megdicsőülten áll a tenger felett és a melynek fejét rózsaszín virágkoszorú borítja.

Egyszerre csak ez a titokzatos alak megmozdult, eleinte azt hittem, eltűnik, de aztán mind közelebb és közelebb jött hozzám, már-már azt hittem, hogy a hajóhoz ér, mikor egyszerre csak megsemmisült és helyette ott állt az arany nap és a sziget eltűnt, mert a gőzös már messze kint járt a sík tengeren.

Ifj. Hegedűs Sándor