Ha igaz, hogy a szinész elérte a maga művészete legnagyobb dicsőségét, ha életében sok tapsot és halála után szép temetést kapott: akkor a dicsőség Hegyi Arankának semmivel nem maradt adósa. Annyi tapsot kapott életében, mint a primadonnák közül is kevesen, olyan temetése volt, mint egy fejedelemnek és annyi koszorú, annyi virág borította a koporsóját, amennyi elegendő nem egy koporsó, hanem akár egy életútjának földiszitésére.

Látszólagos kegyetlenségében is kegyes volt hozzá a sors. Van az életben egy elkerülhetetlen és kegyetlen bizonyosság, a mely senkinek se öröm, de egy primadonnának a halálnál is keservesebb. A megvénülés. Hegyi Arankát ettől a keserűségtől megkimélte a végzete. Nem kellett megöregednie.

Nem érte meg minden szinésznő legnagyobb szomorúságát, hogy túlélje az utolsó szál virágot, a melyet neki hódolni kötöttek bokrétába. Neki még termett virág a földön akkor is, ha életben marad. A mi tehát halálában veszteség, nem az ő pályafutásának, életének és dicsőségének vesztesége, hanem vesztesége a művészetnek és a közönségnek, melyet szolgált.

A hivatottak, az igaziak közül való volt, a kik a kiválasztott egyéniség nemes kisugárzásával töltik meg hivatásuk kereteit. Az ilyen egyéniség természete nehezen határozható meg, mert elsőrendű erénye épen az, hogy minden új alakjában, mindig új vonásokat mutat. De folyton másulván, minden köntösében megmaradnak, frissen ragyognak megkapó vonzó és lebilincselő tulajdonságai.

Hegyi Aranka legerősebb ilyen tulajdonsága a báj volt, ez a nemes érték, a mely soha sem kap rozsdát. De benne volt a szavában, a mozdulatában, minden szinpadi cselevésében és finommá tette mindazt, a mit mondott vagy csinált a deszkákon.

Nem csoda, ha nagyon szerették, hiszen száz alakban érdemelte ki ezt a szeretetet, és nem csoda, ha nagyon megsiratják, hiszen száz bájos, finom,vonzó szinpadi alak hanyatlott vele sírba. Még csak ötvenegy éves volt: egy életnek rövid, de az ő nemes művészete meg tudta szerezni benne egy teljes élet minden szép dicsőségét.