Az 1860-as években egy Robert Koch nevű orvostanhallgató arról álmodott, hogy a világ alig ismert tájaira utazva korábban soha nem látott betegségeket fedez fel és gyógyít meg. Álmaiban már szinte látta magát, ahogyan utazik egyik csodás helyről a másikra – mert az utazás volt a lényeg, a gyógyítás csak a ráadás.

Álmodott tovább akkor is, amikor előbb egy hamburgi elmegyógyintézetbe, majd apró német városkákba került immár diplomás orvosként, talán még esküvőjét is végigálmodozta. Pedig ez az esküvő volt az, ami végülis kizökkentette az álmodozásból; feleségétől kapta ugyanis születésnapjára első mikroszkópját.

És innentől új álmok jöttek, a távoli zöldellő szigetek átváltoztak a mikroszkóp lencséje alatt vörös, sárga, gömbszerű, pálcika alakú tüneményekké és csakhamar fontosabbá váltak minden másnál.

Első nagy sikere nagyrészt a véletlennek volt köszönhető. A környéken ugyanis éppen a lépfene szedte áldozatai állatok és emberek között. S mivel válogatás nélkül minden keze ügyébe eső mintát megvizsgált, felfigyelt bizonyos „apró pálcikákra”, melyek csak a betegek vérében és szerveiben voltak kimutathatók.

A következő lépés annak kikutatása volt, hogy vajon ezek a pálcikák „élnek-e”? Ennek bizonyítéka szaporodásuk megfigyelése volt, majd következő lépésként azt tűzte ki, hogy nyolc egymás utáni nemzedéket „nevel ki” belőlük.

Ezután ezzel a „nyolcadik generációval” fertőzött meg egy egeret – szegény paciens pedig villámgyorsan elpusztult. S ami két nap múlva boncasztalán feküdt, az nem csak egy döglött egér volt, hanem legelső bizonyítéka annak, hogy bizonyos fajtájú betegséget mikrobák okoznak.

Azt gondolhatnánk, hogy dr. Koch ezután sikerétől elégedetten dőlt hátra – ehelyett újra álmodni kezdett. Felfedezését titokban tartotta – no nem valamiféle féltékenységtől hajtva, hanem mert azt gondolta, hogy ez a tudás még kevés, túl kevés.

Álmodott a kis pálcikákkal, az elpusztult állatokkal; nappal pedig azon töprengett, hogy vajon hogyan terjedhetnek ezek a kis élőlények. Mert a környéken már régóta szóbeszéd terjedt „elátkozott legelőkről”, ahol biztosan elpusztulnak az oda hajtott jószágok, míg a szomszéd réten semmi bajuk sem esik.

Hogyan lehet az, hogy ezeken a helyeken átvészelik a telet, a zord viszonyokat, közben pedig a laboratóriumban olyan könnyen elpusztulnak?

Megint a véletlen sietett a segítségére. Egyik tenyészetét több napra magára hagyta - mert bármily nehezére is esett, mégiscsak orvosi praxisából élt. A kis pálcikák belsejében „gyöngysor” növekedett, ez pedig túlélte a kiszáradást, a hideget, szóval a „zord viszonyokat”. Vagyis fölfedezte a bacilusok „spóráit” – s készen is állt az „elátkozott legelők” tudományos magyarázata.

Kísérletét a biztonság kedvéért többször megismételte s csak ezután állt eredményeivel a tudományos világ elé. Éppen hét év telt el ekkor azóta, hogy Pasteur azóta elhíresült kijelentését tette, miszerint: : „Az embereknek rövidesen hatalmukban lesz, hogy a fertőző betegségeket eltüntessék a föld színéről”. Akkor mindenki nevetett rajta, ezen a napon mindenkinek eszébe jutott…

És Koch újra álmodni kezdett. Most éppen arról, hogy mi lenne, ha mikroszkópját összekötné egy fényképező géppel? Megtette – és immár még egy akadály elhárult az objektív vizsgálódások útjából. Mostmár sokan vizsgálhatták és elemezhették ugyanazt az egyszeri és megismételhetetlen látványt, amit korábban egyszerre csak egyvalaki figyelhetett.

Következő álma a tuberkulózis bacilusának megtalálása volt. Amit akkoriban tudtak a betegségről, az nem volt valami sok. Jól látszik a korabeli hírekből is, hogy heves vita folyt a gyógymód körül, de valódi megoldást egyik sem jelentett.

Újabb kísérletek sora következett, áldozatául estek fehéregerek, patkányok, pockok sőt mormoták is – végül 1882, március 24-én a berlini Élettani Egyesületben bejelentette újabb sikerét.

És ez a fölfedezés megrázta az egész világot. Mindenhonnan seregestől jöttek hozzá a tudni vágyók, elhozták hozzá a föld minden szegletének illatát – azokét a hajdani álmokét, melyek eladdig nem váltak valóra.

De Koch nem adta fel. Pasteurrel egyidőben kezdett az ázsiai kolera tanulmányozásába. Jelentésében, amit a kormány elé terjesztett, a következő állt: „a kolerának minden egyes esetében ki tudtam mutatni ezt a vesszőalakú csirát, de nem bizonyítottam még be, hogy okozója a betegségnek. Arra kérem Miniszter Urat, küldene engem Indiába, ahol a kolera otthonos: mert az, amit itt találtam, máris méltányossá teszi kiküldetésemet”.

És kis idő elteltével végre India felé hajózott, vele díszkiséretül 50 egér. Utazott hát, utazott tapasztalni, kutatni és gyógyítani.

Valószínűleg nem sokat látott az annyira vágyott országból, minden idejét lekötötték a vizsgálatok. Végül sikerrel járt. Hazatérte után így nyilatkozott egyik előadásában: „Kolera magától sohasem keletkezik; csakis az az ember kapja meg a kolerát, aki lenyelte a kolera-bacillust; és ez a kolera-bacillus egyedül egy másik kolera-bacillusnak lehet származéka, semmiféle más okból nem keletkezhetik. A kolera csirája csakis az ember belsejében, vagy szennyezett vízben, aminőt Indiában találtam, lelheti meg növekedési és szaporodási föltételeit”.

A német császár saját maga adta át neki a legnagyobb kitüntetést, a Koronarend csillagát.

Ezzel az aktussal le is zárult Koch nagy korszaka. Az új kutatók egyre újabb felfedezései háttérbe szorították, de nem feledtették érdemeit. Brehm egyik könyvében így írt róla:

„Lelkes olvasóm, arra kérlek, engedd meg, hogy mély reverenciával, kalaplevéve köszöntsem Koch mesterben azt a férfiút, aki valójában beigazolta, hogy a mikróbák a mi legnagyobb ellenségeink, aki a bacillusvadászat tapasztalati mesterségéből tudományt alkotott és aki vezénylő kapitánya volt egy ma már feledésbe merülő, elhomályosuló, de hősies erényekben jeleskedő kornak”.

Nem tudjuk, miről álmodott Koch ezután. Sok álma megvalósult, és valóra vált a legelső, utazásról szőtt álma is. Igazán megérdemelte!