Irta Gineverné György Ilona

Mikor egy-egy történeti időszak izlésbeli, szellemi átalakulása folyamatban van, legnagyobb részt észrevétlenül történik, azok, a kik benne élnek, alig tudnak róla, mert hisz a máról-holnapra végbemenő változás parányi csak, és csupán csak idő multán, bizonyos távolságból, ha a történet már tisztult tekintettel néz vissza a lefolyt eseményekre, az látja csak meg, hogy bizony átalakulás történt.

Ki volt az ugyan, a ki azt tudta volna mondani: „ Lám ,ime most megyünk át a rococoból a késő barokk izlésbe, vagy a directoireból az empireba?” senki sem tudta., aztán egyszerre csak odaát voltak.

Már igen-igen nagy, elementáris erejű szellemi áramlatoknak kellett végig söpörnie a szellemi életben, hogy az emberiség az alatt is, míg a dolog tartott, tudatában legyen annak, hogy valami nagy dolog történik körülötte, sőt vele.

Ilyen volt az intellektuális élet légáramlatai között az a forró, az a virágot fakasztó, tavaszt teremtő déli áramlat, a mely először Olaszországot részegítette meg s onnan hozzánk csapott át : a renaissance fejedelmek.

Federigo da Urbinó meg Mátyás király irtak és beszéltek is arról, hogy: „ a mi hajnalodó új korunk”, „ a mi felébredt új műveltségünk” és így tovább.

Nos és talán még a humorista műveltség istenáldotta kora a XIX század elején, az volt olyan, a mely nem egy nagy fiának ajkára ezt az ódát adta: „Óh nagy idők! Mikor a tudomány virul, a szellemek felébrednek s gyönyörűség az élet.” Ne keveseljük a jelent. Bizony magunk is nagy izlésbeli átalakulás szemtanui vagyunk.

Még pedig minden jót igérő, emelkedő átalakulásé. A Magyarországon végbemenő nagy átváltozás a szinpadi irodalomban leginkább szembeszökő s mily szép, hogy a nemesedő izlésnek hazai termékek nyujtják a legjobbat. Buzgón áhítjuk ismét azt, a mi szép s a mi a lelkünket érinti, nem az idegeinket tépdesi.

Németországban, íme az „Alt Heinenberg” s a hasonlók sikere jelentkezik: a francziáknál közönség is, irók is az ébredés borzongásaival fordulnak el az előbbi útszéli dolgoktól, oda a mgasabb poézis felé.

Angliában, a hol a regények közt a szenzácziókat hajhászó detektiv-históriák kezdtek uralkodni, soha nem kelt el Dickensből annyi példány, mint mostanában: a szinpadon pedig, nos, a szinpadon, a hol már azt hittük, hogy a tartalmatlan, orfeumszerü, léha angol operett már mindent kiszorított, ime ujra fölfedezték Shakespearet.

S annál, hogy a legnagyobb szinházak (mint amilyen His Majestys'Theater) hónapokon át folyton adnak Shakespeare darabot, még többet mond az, hogy kisebbek, a másodrendű szinházak, mint az Adelphin-szinház, szintén Shakespearet próbálják a maguk közönség elé adni és – lángoló lelkesedéssel találkoznak. Ez igazán azt mutatja, hogy a klassikusokhoz visszatérő izlés nem vonatkozik a publikum egy kis töredékére.

S ha a közönség hódolata Shakespeare iránt az, hogy hétről-hétre mindennap megtöltötte a szinházat a Makranczos hölgy előadásain, viszont a szinház azzal hódol a világ legnagyobb költője előtt, hogy művéz igazi mesteri előadásban mutatja be, a mi annál több odaadást mutat, mert hisz sok igazi nagy szinészük nincs most.

Érdekes végig gondolnunk, hogy bárhonnan veszi is Shakespeare a szomorú játékok tárgyát, azért ezek műfajukra nézve mind megegyeznek; ép oly vegyítetlen, tiszta műfaj egyik, mint a másik: nagy, igazi tragédia. Othello úgy, mint Macbeth, Lear úgy mint Coriolanus. Ellenben vígjátékai közül műfajra nézve kettő sem egyforma.

S ennek magyarázata a korban rejlik. A renaisance szabad levegőt hozott be mindenhova; törte, zúzta a konvencziók, előitéletek bilincseit s az új szabadságtól mámoros emberiség poézise lázas örömmel írt, alkotott „olyant a milyent eddig nem ismertek”. Erre az ujdonság keresésre czéloz Hamletben Polonius, mikor a műfajok felsorolásában elmegy a „tragi-comico-historico-pastorale” képtelen összetételéig.

Angliában ez a szabályt elvető nagy változatosság még nagyobbá vált annak révén, hogy Shekaspeare és kortársai, ott élve Erzsébet királynő pompázó udvarában, vígjátékaikat legnagyobb rész valami udvari alkalomra írták, nem ritkán egy-egy pontjául az udvari ünnepélynek; néha mint egy álarczos bál szünórájának pihentető szórakozását; máskor mint egy díszmenet végeztével eljátszandó allegoriát.

Nem csoda, ha néha a modern szinész ebben az összevisszaságban alig tudná kitalálni, hogy Shekaspearenek ezt vagy amazt a vígjátékát hogyan értse, mi gyanánt nézze; magas, történeti vígjáték, vagy fantasztikus farsangi bohóság gyanánt-e?

És mindazon nemzetek, a kiknél Shekaspearet fordításban adják, hajlandók átlag magasabb rendű vigjátéknak nézni az olyant is, a mely tisztán bohózatos; - hajlandók már tán azért is, mert a fordítók sokszor magasabb, néha finomultabb, vagy ünnepélyesebb szót használnak, mint az eredetiben van s így azt az angol művész egyszerűbb és kevésbé kothurnuson járó vigjátéknak érzi és látja.

Lehet, hogy a széles, hangos jókedv, az „old merry England” John Bull-os vigsága is inkább hahotázik, mint mosolyog, de elég az hozzá, hogy a Windsori víg nők-et is, meg a Makranczos hölgyet is tiszta bohózatul adták. De ilyen gyanánt nagyszerűen.