Nagy érdeklődéssel s feszült várakozással tekintettek a főváros művészi körei a Munkácsy-szobor pályázata elé.

A magyar műszet egyik urbi et orbi hirdetett európai hirű mesterének kell méltó emléket állítani. Oly emléket, mint ezt a jury némely tagja is hangoztatta; mely az ide vetődő műértő idegennek úgy magas művészi szinvonalával, mint a mester lényének , megjelenésének tolmácsolásával maradandó s mondhatni imponáló alakot nyújtson.

Ez eszme alapján határozva meg ama mértéket, melyet a jury itéleténél használni fog, önkénytelenül ama kérdés lép előtérbe: vajjon vannak-e elegendő számmal szobrászművészeink, kik ily kivánalmakkal szemben valóban és eredményesen megállják helyüket?

És mindjárt röviden felelhetünk: Vannak, de igen-igen kevesen. Az okot a legtöbb, a műtörténelemben s a modern kulturélet ismeretében jártas, gondolkodó művelt ember is könnyen megtalálhatja. Mi csak röviden, pár szóval óhajtunk rámutatni.

A nagy művészi központokban már a tradicziók alapján épített szilárd talajon halad a törekvő művész. Gazdag gyűjtemények, a művészi élet erős lüktetése ( s nem a kesernyés harcz a kenyér után ) emelik , óvják, elősegítve fejlődését. Oly sok a valóban kitűnő művész, hogy egy-egy féltékeny nagyságnak nincs módjában egyedül irányítani, tehetségeket megfojtva udvart tartani s csak a saját czéljait szolgálni.

A verseny szabad, a pálya nyilt s a kezdő, ha megérdemli, nem téved el a száz és száz-féle bizottságok útvesztőjében. Az érvényesülésnek ezer módja van s a „gyözzön a legjobb” jelszavára számtalan hely kinálkozik. Az örökös súrlódás s a nagyra hízott csunya féreg, a „a kenyéririgység” nem leskelődik lépten nyomon. A helyes közvéleménynek van ereje, szava és súlya s a féltetségek szemérmetlen pártfogolása nem burjánzik a virágos-kert legszebb ágyaiban.