A szárazföldi ősemlősök egy része – elsősorban a földfelszín viszonyainak változása következtében – 40-45 millió évvel ezlőtt fokozatosan alkalmazkodni kezdett a vízi életmódhoz.

Különösen jellemző volt ez a mai Kárpát-medence területén, hiszen itt az évmilliók során gyorsan változott a vízi-viszonyok és a tengeri összeköttetések rendszere. A hajdani Földközi-tengernek a földtörténeti újkorban kialakult egy melléktenger – rendszere, ami a Kárpátok vonalától egészen a Bajkál-tóig terjedt.

A vízi ősemlősök kutatói a mai napig szinte egyedülállónak tartják ezt a kutatási terepet, mert sok fajtól maradtak fenn itt leletek nagy számban. A vízi életmódhoz való alkalmazkodás szakaszait igen jól lehet követni ezeken a maradványokon.

A leggyakoribb fajok ezen a területen a tengeri tehenek, a fogascetek (köztük az ámbrás cetek), a sziláscetek vagy bálnák és a fókák.

A bálnák első nyomait a pliocén korból származó rétegekben találták meg. Az első ősbálna-maradványt 1779-ben Párizsban, egy borkereskedő pincéjében találták meg. Ez csak egy csontváz-töredék volt, mégis óriási feltűnést keltett. A tudósok ugyan azonnal azonosították, az újságolvasó „nagyközönség” viszont igen nehezen értette meg, hogy hogyan kerülhetett egy ősbálna a borospincébe.

A borkereskedő pincéje bővítéséhez ásatott a pincében és a munkások akadtak rá a hatalmas csontra, amit nagy nehézségek sem tudtak kiemelni a földből. Mivel a borkereskedő nem volt igazán tudós alkat, megelégedett azzal, hogy vésővel egy „kis darabot” leválasztott a kilátszó csontról – ez is 113 kiót nyomott.

Mivel jó reklámnak gondolta, ki is állította a boltjában és sokan megcsodálták, mire a tudósokhoz is eljutott a híre. Egy Lamanon nevű kutató állapította meg a csonváz „kilétét”, magukat a maradványokat pedig a haarlemi Teyler Museum vette meg.

Hát igen, ilyen leletet találni gyakran a véletlenen múlik. S mivel a Kárpát-medencében egyre több ilyen véletlen adódótt, szabályozni kezdték a feltárásokat és kutatásokat. Az újságokban ehhez hasonló tájékoztatókat lehetett olvasni:

„Ha olyan nagy ősmaradványra akadunk, hogy polgári lakásunkban elhelyezett gyüjteményünkben vagy az iskola szertárában nem állíthatjuk ki, akkor se hagyjuk a leletet sorsára, hanem a hely pontos megjelölésével tudósítsuk egy levelezőlapon a Magyar Nemzeti Múzeum Őslénytárát.

Tartozhatnak ezek a leletek a gerinctelenek körébe (például egy hatalmas korall-szirt vagy óriási, kocsikeréknagyságú ammonites), de gyakoribb eset, hogy ősgerincesek maradványával lesz dolgunk. A csontokat ilyenkor emeljük ki óvatosan a talajból, löszből, agyagból vagy kavicsból és csomagoljuk ládába széna vagy szalma közé. Küldjük el teheráruként Budapestre, a Magyar Nemzeti Múzeum címére. A posta vagy vasút költségeit a múzeum mindenkor szívesen fedezi.”

Mai szemmel nézve szinte ijesztő tanács a maradványok kiemelése, hiszen a környezet gyakran rejt egyéb fontos információkat – akkoriban viszont ez is nagy előrelépés volt.

Prost János téglagyár tulajdonos is hasonlóképpen járt el a földjén talált leletekkel, így került a viszonylag kisméretű ősbálna csontváza „budapesti m. k. földtani intézet muzeumába”. Köültekintő ténykedéséért Ferenc Józseftől kapott kitüntetést.