Kuropatkin vallomásai

1906 | Augusztus

Kuropatkin tábornok, a vert orosz hadsereg vezére a mandsuriai háborúban rendkivül érdekes czikket írt egy franczia lapban önmagáról és hadseregéről, az orosz vereség és japán diadal okairól.
Az orosz-japán háboru folyamán Kuropatkin rosz hadvezérnek, de annál jobb administrátornak bizonyult. Egyetlen vasutvonal állt csak rendelkezésére, mégis mindig eltudta látni embereit élelmiszerekkel, fegyverrel, a mi mellett eltudta érni legalább azt, hogy a nagy dráma főszereplői, az egyes hadosztályok, pontosan, a megállapított időben érkezzenek a szinhelyre.

Jól szervezte a betegápolást és ennek köszönhető – statisztikai kimutatások vannak róla – hogy a sebesültek közül számosan ujra szolgálatba állhattak és hogy a betegség aránylag kevés pusztitást végzett a zsufolt táborokban. Kuropatkin megjegyzi, hogy a betegségek inkább a tisztek közül szedték áldozataikat, mint a legénység soraiból. Szomoru anomális, a melynek okát abban látja a megvert tábornok, hogy a „tisztek, egészségük rovására, vigan mulattak, pezsgőztek és megfeledkeztek azokról a kötelességekről, a melyek reájuk hárultak.”

Aztán a kudarcz „főokaira” tér át a volt generalisszimusz és ezt a felsorolást vallomással kezdi:
„Mindenek fölött én egyedül én, a vezér, a főnök, én vagyok a bűnös. Nem vagyok jó hadvezér és olyan feladatot vállaltam, a melyre nincs elegendő képességem. A bajokat nem tudtam orvosolni. A mi rést ütött szervezetünk sokféle anyagi és erkölcsi fogyatékossága, azt nem tudtam betölteni, valamint nem tudtam felhasználni csapataink bámulatos harczkészségét. Ezek az én hibáim.”

De felsorol Kuropatkin tömérdek oly hibát is, a mely nem őt terheli. Ezek a hibák: a hegyi tüzérség tökéletlensége, kevés volt a robbantószer, a katonák szellemi és erkölcsi képességeinek alacsony foka, a minek másodlagos következménye, hogy a katonákból hiányzott minden önállóság és inicziativa. „Sok volt a katonám, de kevés az emberem” - sohajt fel busan Kuropatkin és hozzáteszi, hogy ez a panasz a tisztekre is vonatkozik, akik nagyon tudatlanok, gondatlanok és mindenekfölött lusták voltak.

Az anyagi és szellemi fogyatékossághoz járult még más is, erkölcsi defektus, a mit a közvetkezőkben sorol fel Kuropatkin:
a lelkesedés hiánya,
a kitüntetés iránti vágy hiánya,
a kölcsönös szeretet és bajtársi érzés hiányossága,
hiányzott belőlük a „győzni akarás”.

Ez a négyes körülmény volt az első vereségek oka, a melyek aztán deprimálón hatottak további s a hadseregre. Kuropatkin egyébként elismeri, hogy voltak a mandzsuriai hadseregben főtisztek, akik fényes képességgel bírnak, ezek között azonban állandó volt az egyenetlenség és ténykedésüket sohasem ambiczió vezette, hanem egészen közönséges stréberkedés. A főtisztek egymás ellen acsarkodtak, sőt ő maga rájött egy egész szervezett összeesküvésre, a melyet néhány ezredes szőtt Rennenkampf tábornok ellen. Az irigység és gyülölség tisztára személyek ellen irányult, az arrivizmus pedig olyan foku volt ebben a demoralizált hadseregben, hogy a dicsőség vágyánál erősebb volt az a másik: tetszeni ennek vagy annak a nagyherczegnek, a kinek szórakoztatását a tisztek szentebb kötelességnek tekintették.

- Rossz hadvezér vagyok, - irja még egyszer Kuropatkin – de kérdem, hadviselések történetében találtak-e hadvezérre, a ki ilyen katonákkal győzni tudott volna? Lehet, hogy én a Czézár légióival és a Napoleon granátorsaival sem tudtam volna diadalt aratni a japáni hadsereg felett, viszont azonban megvan az a tudatom, hogy Czézár és Napoleon zsenije sem mehetett volna semmire az ilyen pártos, harczra képtelen tömeggel, a melyet reám biztak, mondván: „Nesze a hadsereged!”
Ezzel a fájdalmas akkorddal végződik az érdekes „katonai végrendelet”, a melyet az egyes európai hadseregek vezetőségének dedikál a szerencsétlen, megtépázott generalisszimusz.