Mit kaptunk ezért az önök czivilizácziójától? Megraboltak földünktől , erőnktől, méltóságunktól, megelégedésünktől, hitünktől. S adtak helyette vágyakat, erkölcsi romlást, nyomorúságot, elégedetlenséget. Elrabolták apáink örökségét s csak morzsákat adtak érte.

Azt mondták, a földnek nem tudnák úgy hasznát venni, mint a fehér emberek, - hát elvették tőlünk a maguk számára, hátha én elmennék ahhoz az emberhez, a ki csak három százalékra kamatoztatja pénzét s elvenném tőle, mert én tíz százaléknyi hasznot fogok belőle szerezni?

Keserű vád hangzik e szavakból, de nem igazság nélküli. Való igaz, hogy a fejlődés törvénye hozta magával az indiánusok pusztulását , a gyermeki állapotban levő, évezredekkel hátramaradt fajnak el kell pusztulnia, hogy a czivilizáltabbnak engedjen helyet, mégis az amerikaiak közt a komolyabban gondolkozók maguk is belátják, hogy a fehérek bizony nagy részben felelősek rézbőrű embertársaik gyors elenyészésért, hogy nem tették meg azt, a mi megmentésükre még megtehető volt.

Ez különben nem az amerikaiak specziális bűne, hanem megvan mindenütt, a hol a mi magasabb rendű czivilizácziónk az alacsonyabb rendű, félvad népekével érintkezik s összeütközésbe jut. Az a régi romantikus indiánus-élet, melynek képei Cooper regényei révén ifjuságunkban oly kedvesek voltak, ma már legfeljebb csak igen öreg emberek emlékezetében él.

Az indiánus tanyák eltüntek, lakóik beletörődtek a kényszerűségbe s a kormány által számukra kijelölt földet mivelik úgy, a hogy, kerítéseket húznak dombjaik és völgyeik körül: a hol apáik vad bivalyokra vadásztak, az utódok most öntöző csatornákat ásnak. Egyik-másik ily indiánustelepen jelentékeny haladás nyomait lehet látni, a rézbőrűek már megtanulták a földmívelést , másutt mind jobban elzüllenek és elnyomorodnak.

Ebben pedig jó része van annak is , hogy a bivaly-csordák elpusztulása után a kormány eltartott egyes törzseket munka nélkül s ez megrontotta erkölcseiket. Egy látogatás egy átlagos indiánus „rezerváczió”-ban a lehető legelszomorítóbb dolog, azok, a kiknek hivatásuk volna az indiánusokkal törődni, nem látnak bennünk mást, mint hazug, rosszindulatu naplopókat, a kikkel örökké csak baj van.

A kormánynak igen nagy nehézségbe kerül alkalmas tisztviselőket találni az indiánusokkal való foglalkozásra ; olyan ember, a kit a rokonszenv s az indiánusok gondolkodásának s szokásainak ismerete vezet ily állásokba, nagyon kevés akad. Sok igaz van aztán azokban a panaszokban, melyeket az indiánusok hangoztatnak a közigazgatás lelkiismeretlensége és romlottsága ellen.

Az indiánus fiuk közül sokat sokat járatnak iskolába, de ennek sincs sok foganatja. Itt látni legjobban, hogy a tanultság még nem czivilizáczió: kitanítani lehet az indiánust egy nemzedék alatt, czivilizálni nem. A mint iskolai ruháját levetett, olyan lesz, mint többi fajrokona, meg se lehet tőle külömböztetni.

Hogy elkerülje rokonainak roszalását és gúnyját, maga is olyan életet él, mint a törzse. Ha az iskolából hazajőve azt találja, hogy rokonsága a puszta földön hál, a kezével eszik, - mit tehet egyebet, mint hogy követik példájukat.

S a jövő? Az említett amerikai irót megkérdezte egy tanult indiánus: hogy képzeli az indiánus-kérdés megoldását.

- Az ön törzse - felelt az iró – egyike a legkedvezőbb körülmények közt élőknek az északnyugati fensikokon. Jobb földjeik vannak, a népük jobban halad, több benne az erély, a hajlam a vagyonszerzésre s a tanulásra. Mégis évenkint három százalékkal fogy a számuk. Vegye elő a czeruzáját és számitsa ki a megoldást.

Néhány percz mulva az indiánus szomorú, meglepett tekintettel néz föl.

- Ha megérem, hogy öreg ember leszek, nem lesz senki élő a népemből.
- Igen, nagyon kevesen lesznek meg belőle. Azok a kevesen, a kikben legtöbb erő van kiállni azokat a változásokat, melyeket a czivilizáczió rájuk kényszerít.