A magyar színjátszásnak legrégibb hagyományai tulajdonképen Kolozsvárra vezetnek vissza. Csak ez az egy város mondhatja el magáról széles ez országban, hogy száztizennégy esztendő óta mindig volt magyar színjátszás falai között.

Az a régi, rozzant épület Kolozsvárott, a melyből most díszes, új palotába vonúl a színészet, az ősanyja minden magyar színháznak, egy évszázad művészettörténetének gazdag és becses emlékei vannak vele összeszövődve.

Erdélyben találjuk első nyomait a magyar színjátszásra való törekvésnek; az a Felviczi György, a ki először kért 1696-ban magyar színjátékok tartására engedélyt, tordai származású ember volt. Azután is, századnyi pihenő után Erdélyben, Marosvásárhelyt és Kolozsvárott kezdtek magyar színtársulat alakításával próbálkozni.

Az igaz, hogy ilyen félig műkedvelőkből, félig hivatalos színészekből alakúlt társulat Pesten is kezdett játszani, de míg itt nem lett belőle csak szánalmas bukás, Kolozsvárt sikerült az első állandó magyar társulatot megalapítani. Ebben a főérdem az erdélyi magyar főuraké s legelső sorban az idősb báró Wesselényi Miklósé.

Az erdélyi urak nem voltak annyira elnémetesedve, mint azok a magyarországi mágnások, a kik német színházakat tartottak kastélyaikban a maguk pénzén. Lelkesen fogadták a kolozsvári magyar színielőadásokat, sőt legelején mint műkedvelők maguk is részt vettek bennük.

Áldoztak pénzt, időt, buzdítottak, agitáltak az ügy érdekében s példájuk magával ragadta a polgárságot is, mely mindig szívesen utánozta a nagy urakat. Wesselényi pedig patronusa, Maecenása és intendánsa volt a magyar színészeknek, nem sajnálta tőlük sem idejét, sem munkáját, sem pénzét. Ő volt a lelke az egész, kicsiny kezdeteiben is óriási fontosságú.