Egy fillér beléptidíjat szedtek a kávéházakban, s a ki azt lefizette, akármely osztályhoz tartozott is, szabadon beléphetett, mindazonáltal minden rendnek és foglalkozásnak megvoltak a külön kávéházai. A parókás és parfümtől illatozó uracsok meg udvari urak a St.-James park közelében fekvő kávéházakat látogatták, melyekben előkelő volt minden.

Az irodalom embereinek Will kávéháza volt a tanyájok a Covent Garden és a Bow-street között. Ott a legkülönfélébb elemek jöttek össze, lordok a térdszalag rend jelvényeivel, papok reverendában, jogászok és egyetemi tanulók ott tolongva Dryden János, a költő körül, kinek széke a legmelegebb szögletben állott a tűzhely mellett, nyáron pedig az erkélyen.

A Garraway-kávéházat főképen az orvosok látogatták, s Radcliff János, az akkori Londonnak leghíresebb orvosa gyakran ott fogadta a betegeit. Voltak puritán kávéházak, melyekbe a sima hajú, kerek fejű s vallási kérdések fölött orrhangon vitatkozó kegyes férfiak jártak, s a pápistáknak és zsidóknak is megvoltak külön kávéházaik.

Londonnak ma már nincsen kávéházi élete. A kávéházat elnyelte előkelőbb és zárkózottabb természetű társa, a klub. De Macaluay leirása az 1675-iki Londonról gyönyörűen ráillik a huszadik századbeli Budapestre. A különbség talán csak az, hogy itt a puritánoknak nincs külön kávéházuk. Bizonyára azért, mert Budapesten annyi a puritán, hogy nem férnének el egy kávéházban.

De nemcsak London előzött meg bennünket az első kávéházzal, hanem a sógorságunk rezidencziája, Bécs városa is. Ez is vagy száz esztendővel. Mikor Sobiesky vitéz lengyelei felszabadították Bécs városát a török ostrom alól, felette nagy zsákmány jutott a győzők birtokába.

A török táborban több mint húszezer ökröt, tizezer juhot és százezer mércze gabonát és rizst foglaltak le. Kávé annyi jutott a kezeik közé, hogy olcsó áron kellett eladni, s a bécsiek italává lett csakhamar. Már 1683-ban engedélyt adtak egy lengyelnek, hogy nyilvános kávéházat nyisson.

Kollschützkynak hivták az illetőt, de a bécsiek csak „Bruder Herz”-nek nevezték, s az volt az érdeme, hogy fontos szolgálatokat tett Lotharingiai Károly csapatainak és így Bécs városának is. Kávéházat a Stefansfreythofon nyitotta meg, azután a Schlossergasschenbe helyezte át a „Kék flaskó”mellé. Ez volt Bécsben az első kávéház.

Ki volt a legelső pesti kávés, ma már nem volna könnyű megállapítani. Már a XVIII. század közepén találunk említést Conti nevű bevándorolt olasz kávésról, a ki azonban nem tévesztendő össze a hasonnevű Conti kötélverővel s a plébániatemplom egykori kurátorával, akiről a mai Józsefváros ( akkori elnevezés szerint „ alsó külváros „) egyik utczája kapta nevét. „ Csokoládé főző házról” is már 1773-ban tudunk a mai Ujvilág utcza, akkor „ felfordult világ „ (Verkehrte Welt) táján, nem is említve számos kisebb lebujt és „korkudzli”-t melyekben „flangérozó, kóborló” nép ölte agyon az időt

Hetedhét országra szóló verekedésekről volt híres a Schwarzenberg Márton Borz-utcza 9.szám alatti „ Zum goldenen Dechsel” czímzett kávéháza, melyet az 1790-iki diéta alatt a követ urak is sűrűn látogattak. Hanem hogy melyik volt ezek közül mai pesti kávéházaink igazi őse, ennek eldöntése ma már alig lehetséges.

Annyi azonban bizonyos, hogy a legelső, igazán modern kávéház a váczi-utczai „ Magyar Korona”, ma egyszerűen csak „Korona” –kávéház volt a régi Pesten, ezt 1783-ban alapította Tuschl Sebestyén, egy vállalkozó polgár, az akkor Neumayer fodrász tulajdonában levő házban. A ház akkor épült két emeletre, melyekről takaros zöld zsaluk kandikálnak az utczára.

Még nem volt egészen kész a ház, mikor Tuschl megnyitotta benne kávéházát, a bejáratot állványok, gerendák, tégla, mész és habarcs foglalta el jórészben, de az új faburkolattal, széles kirakat-ablakokkal, jól fülő kályhákkal ellátott kávéház mégis valóságos szenzációt okozott az akkor még kisvárosias polgárságnál.

Maga Thaller Ádám biró uram sürgött forgott, buzgolkodott legjobban az ügy körül százrétű zöld köpenyegében, itt is, ott is ott teremve s vizsga szemmel ügyelvén mindenekre, nehogy a nagy tekintetű „politico-oeconomica sessio”, az akkori közigazgatási ügyosztály szemében szálka legyen valami.

A szerződést 10 évre kötötték meg, 500 frt évi bérért, a melybe bele volt foglalva a kávés gazda a „cavearius” elsőemeleti magán lakása is, a kinek 1000 frtot előre kellett lefizzetnie már az alapkő letételénél, hogy íly módon szintén hozzájáruljon az építési költségekhez.

Érdekes a szerződés pontozatai közt az, a mely a bérösszegen felül Tuschlt arra is kötelezte, negyedévente öt font kávét s 10 font czukrot természetben szolgáltasson a háztulajdonos szükségleteire. Mivel a czukor fontja 70-72 krajczár, a kávé pedig 80-85 krajczár volt abban az időben, valami praktikus jelentőséget ennek a szolgálmánynak aligha kell tulajdonytanunk: ki is hagyták már a később módosított szerződésből.

Egy szép nyári napon aztán a Váczi-utcza kora reggeli sétálói különös látványnak lehettek tanúi. 1783 julius 22-ikén a hajnali órákban a szemközti „alispánház” tulajdonosa, nemes Sőtér János táblabíró uram gyanútlanul ballag vala rendes fölöstökömére, melyet Tuschl-nál szokott volt elkölteni, a midőn háza kapuján kilépve, egyszerre ijedten kapja vissza fejét.

Álom-e vagy káprázat ez? Az újdonatúj kávéház összes felszerelése, a drága márványasztalok, dákók és biliárdok, a „birbics”játékhoz való szép figurákkal ékesített asztal, a hozzávaló golyókkal, egész halom kártya, dominó és sakktábla, a sok tejesbögre mind az utczára kidobva hevert.

Koppauer sütőmester legénye, ki ép akkor hordta ki a ropogós ”salsa spirá”-kat, vagyis sóspereczeket, melyeknek sütése oly nagy tisztesség volt, hogy évről-évre felváltva szállott mesterről-mesterre, némán meresztette szemeit a megfoghatatlan látványra.Benn az üzletben a megkötözött markör nyöszörgött segítségért, fenn az elsőemeleti lakásban pedig maga a kávés dörömbölt, pokoli zajt csapva, eltorlaszolt ajtaján.

A dolog magyarázata az, hogy Tuschl nem tudván pontos időre megfizetni az esedékes negyedévi bért, parókacsináló gazdája nem sokat teketóriázott, hanem maga mellé toborozván három fodrászinast, egy segédet, két ácsot, egy mészárost, egy napszámost, három diákot és kilencz tótot, a kiket egész éjszakán át pálinkáztatott, pénzen fölbérelt s léczekkel és botokkal fölfegyverzett, ezzel a vegyes társasággal rettenetes összeesküvést forralt abból a czélból, hogy késedelmes lakója szűrét sommás úton kitegye házából.

Éjnek idején betörtek üzletébe, miután a gazda lakását kivülről jó előre ellakatolták, s az egyedül ellenálló markört ártalmatlanná téve, pár percz alatt mindent szanaszét dobáltak ki az utczára. Katonaságot kellet requirálni, az költöztette erőhatalommal vissza a szerencsétlen Tuschlt kiürített hajlékába. A dologból persze pőr lett s a garázda borotva-vitéznek egy havi böjtel szigorított fogsággal kellett kiengesztelnie a megsértett világrendet.

Egyébként Tuschl is hamis zuzájú ember lehetett. Mozgalmas múltjából sokat elárulnak Pest város levéltárai, de egy se meghatóbb, s egy se mindennapiasabb, mint egy letört virág fájdalmas panasza, a kit állás igéretével elcsábítva, hogy a tiltott viszony következményeit elrejtse, Bécsbe küldött s az anyai sziv visszakövetelő csengéseire hideg kegyetlenséggel letagadott, sőt holtnak hiresztelt.

Ez a rokkoko-erkölcsű kalandor később az első pesti”állat-herczezek” szervezője lett, azon a téren, a hol ma a Bazilika magasztos kupolája emelkedik. Már 1787-ben megvette özvegy Schmaleggerné állatait, egyelőre ideiglenes helyen rendezve állatviadalait, a melyért Schmaleggernének és Lechner Tóbiás szenátornak napi 30 krajczárt fizetett, mignem maga építetett amphitheatrumot.

További pályája elvész a nagyvárossá fejlődő Pest életforgatagában, de nevéhez hozzá vafűzve a mulató főváros két nevezetes fejlődésre jutott intézménye: a czirkusz és kávéház.