Budapest ház- és palotatengerébe nem sietnek a fecskék, még kevésbé a gólyák a tavaszt hirdetni, de azért a főváros lakóinak nem csupán a naptár adja hírül, hogy íme, közeledik a várva-várt, kedves tavasz. 

Első a hiradók közt a gallyazó ember, a kit a főváros kertésze bízott meg, hogy az utczákon, tereken levő fákat szépen körül nyírja, kicsinosítsa. Mert hiába, a fának sem lehet itt amúgy össze-vissza, maga szabadjára bocsájtgatni ki az ágait, mint valahol a félreeső erdőkben. Rendet, csint kell követni; s erre való a gallyazó ember, a ki a túlságosan szabadságra törekvő ágakat lenyesegeti, visszametszegeti. 

A gallyazóval egy időben megjelenik a külvárosi virágárus asszony is.
Leginkább sváb menyecske és főkép kék ibolyát árul, a mi nem a szabadban termett még, hanem holmi kis kezdetleges üvegházban, valahol a Városmajor környékén. S van is kelete virágainak; mert az utczák sétáló közönsége szemlátomást szaporodik. Különösen feltűnik a szép Kossuth Lajos utczán, mely valóságos korzóvá fejlődött, a hol még a szebb téli napokban is csak úgy hullámzik a közönség. Hát még a mint a tavasz kezd mutatkozni! Ekkor már nem csak a számuk szaporodik meg, hanem élénkebbek, vidámabbak lesznek a sétálók, a kiknek soraiban itt-ott már tavaszias ruhák is kezdenek feltünedezni. 

Megjelennek gyermekkocsikat tologató dadák, meg a vidám gyereksereg is, a téli hosszas bentlét után örvendezve futkároznak, játszák a „kinn a bárány, benn a farkas”-t. 

Az ősz óta nem látott apró léggömbök is előkerülnek.

Ezek a fővárosi gyerekek sárkányai. Néha elszabadul egy-egy s százával bámulják a sétálgató felnőttek is, a mint lassan tovalebeg a magasságban. 

Talán egyik-másik nézőnek eszébe is jut: lám a falun hosszú farkú papiros sárkányok lármás bíbiczek, gyors fecskék, gólyák hirdetik fenn a magasban a tavaszt, míg a főváros fölött terjengő füstös levegőnek csak egy-egy léggömböcske jut!