Arról a rettenetes bányaszerencsétlenségről, mely a franczia szénbányavidék központján fekvő courriéresi tárnákban történt, már a múlt alkalommal hírt adtunk.

E héten csodálatos menekülés híre érkezett a szerencsétlenség színhelyéről; pénteken, márczius 30-án reggel ugyanis tizenhárom bányászt hoztak élve a napvilágra. Az első pillanatokban történt menekülésük óta csakis halottak kerültek felszínre.

Annál nagyobb meglepetést kelt tehát ez örömhír. A tizenhárom megmenekült a katasztrófa napjától, márczius 10-től mostanáig, majdnem három hétig el volt zárva az összeomlott tárnában, a hol a halott társaiknál talált élelmiszerekkel és a lovak részére összegyűjtött zabbal küzdöttek az éhenveszés ellen.

A tudósítások megdöbbentő részleteket közölnek a megmenekültek szenvedéseiről.

Márczius 30-ikán reggel hét órakor hozták felszínre a 13 életben maradt bányamunkást a courriéresi bányából. A tűzoltással megbízott munkások épen fel akartak szállni, a mikor a 13 tépett, elcsigázott emberből álló csoportot, a mely csak nagynehezen vonszolta magát, láttak közeledni.

Vezetőjük azt mondta, hogy a mericourti III. tárnából jöttek, a hol több mint húsz napig voltak bezárva. A szerencsétleneket nagy gonddal felszállították. Az orvosokat és a bányaigazgatókat telefonon értesítették, a kik rögtön meg is jelentek.

A megmenekültek csak nehezen tudták elviselni a napfényt. Nagyon gyöngyék, de aránylag jól érzik magukat. Azonban kórházba szállították őket, a hol a leggondosabb ápolásban részesültek. A hozzájuk intézett kérdésekre válaszolnak és azt beszélik, hogy elhunyt társaiknál talált élelmiszerekből és a lovak számára készenlétben tartott zabból táplálkoztak.

Bezenetből való Nemy nevű bányamunkás, a ki az egész húsz napon át 12 társának vezetője volt, egyre családja felől kérdezősködik. A megmenekülteknek tejeskávét adnak, de nagyon nehezen nyelik ezt is. Egy fiatal bányász semmit sem tud enni, mert rögtön kihányja.

A kórházat nagy embertömeg töltötte meg, valamennyi ápolónak jelentkezett, csakhogy a megmenekülteket láthassa. Az orvosok azonnal kiürítették a termet és csak a szükséges személyzetet hagyták bent. A csendőrök csak a megmenekültek hozzátartozóit engedik be hozzájuk.

Hogy a megmenekülteket már előbb nem találták meg, azzal magyarázzák a mérnökök, hogy a Jozefin-tárnán át vezető legrövidebb úton megkísérelt mentési munkálatot a tűz miatt abba kellett hagyni. Később a Julia-tárnán át vezető úton folytatták a mentést, de ez igen veszélyesnek bizonyult, mert a bányának ez a része szenvedett a legtöbbet a robbanás következtében.

A megmenekültek szintén annak köszönhetik életbenmaradásukat, hogy megtalálták a Julia-tárnához vezető útat, a Julia-tárnába pedig nagy levegőmennyiséget bocsátottak be. Petit Jean mérnök még tegnap be akart hatolni a Julia-tárnán át a bányába, de ez a kísérlet nem sikerült.

Az orvos, a ki a megmenekülteket megvizsgálta, kijelentette, hogy a zab és a romlott hús evése folytán fekélyes láz kitörésétől lehet tartani, de reméli, hogy sikerül őket életben tartani.

A menekültek azt mondják, hogy különösen a hideg miatt szenvedtek sokat, aludni pedig egyáltalán nem tudtak. Egyre azt nézték, hogy mikép menekülhetnek ki. Az orvosok kénytelenek voltak a kórtermeket elsötétíteni, mert a menekültek sehogy sem bírták a napvilágot. A megmenekültek és hozzátartozóik között megható jelenetek folytak le.

A bányamunkások csodálatos megmeneküléséről szóló hír nagy örömet keltett egész Francziaroszágban.

A megmenekültek egyike, Nemy bányász, sírva ölelte meg apját és a következőképen beszélte el nehéz útjukat: A robbanástól megréműlve futásnak eredt és eközben vagy ötven holttestből álló halomra jutott. Végre sikerült a tárna végére jutni, a hol 12 társára talált,a kik a tárna sarkában húzódtak meg.

El voltak keseredve, a mikor megtudták, hogy Nemy, - a kiben mentőt láttak, - maga is a szerencsétlenek egyike. Nemy bátorította őket, de nyolcz napig nem mertek a tárnából kimozdulni. Nemy soha sem feledkezett meg arról, hogy zsebóráját felhúzza, úgy, hogy az idő felől mindig tájékozva voltak.

Ennivalójuk nem volt. Földet, fahéjat, szóval megettek mindent a mit találtak. Hasztalan keresték a sötétben a beomlott romok és a temérdek holttest között a mentő útat. Egy este a lóistállóhoz értek, a hol zabra bukkantnak. Ezen voltak két napig, egy félig rothadásnak indult ló húsát ették és üvegjeikben még megmaradt vizet urinával keverve itták.

Az utolsó napokban kisebb csoportokba oszlottak, hogy mentőútat keressenek. Az este friss levegőt éreztek. Ez öntött beléjük újabb erőt és így jutottak el arra a helyre, a hol rájuk bukkantak.

Bertoux közmunkaügyi miniszter április 1-én meglátogatta a tizenhárom megmentett bányászt és Pruvostnak, valamint Nemynek a becsületrend keresztjét, a többi tizenegy megmenekült bányásznak az elsőosztályu aranyérmet nyujtotta át.

A miniszter ezután bizottságot nevezett ki, melynek az lesz a feladata, hogy a szerencsétlenség okait megállapítsa és hogy a mentési munkálatokról, valamint az egyesek felelősségéről nyilatkozzék. Bartoux ezután bányászöltözetben leszállott a courriéresi bánya II. számu tárnába a honnan a menekülteket kihozták.

Egyidejűleg heves szemrehányásokat tesznek a bányaigazgatóságnak. Azt állítják, hogy még számos bányászt meg lehetett volna menteni, ha a mentési munkálatokat azonnal teljes erővel megkezdhették volna.

Azonban az egyik ujság azzal vádolja a sztrájk-agitátorokat, hogy a munkásokat még a menekülés előtti napon is akadályozták abban, hogy a tárnába leszálljanak és a menekülési munkálatokban részt vegyenek, mert a bányaszerencsétlenséget arra használtál fel a bányászok vezetői, hogy sztrájk-mozgalmat indítottak, mely a bányaszerencsétlenség után második csapásul sujtott volna le.