A Nemzeti Szalonban november 4-én szép kiállítás nyílt meg: Fényes Adolfnak 99 képből álló gyűjteménye. Ezek a festmények jobban jellemzik alkotójuk életét, mint egy hosszú emlékirat.

A kezdő évek után a Weimarban, majd a Benczúr-iskolában töltött esztendők, azután az igazi egyéniség munkaévei: az önkeresés, az újabb és újabb feladatok diadalmas megoldása, új tárgyak, új technikák keresése: mind benne van ezekben a képekben.

Ott látjuk a többi festményeitől merőben elütő, édeskésen, pontosan megfestett, korrekt és élettelen munkákat, a Weimarból magával hozott női tanulmányfejeket; odább nagy vásznak függnek: pontos rajzú, de beállított kompozicziók. Csak ezek után következnek Fényes igazi képei.

A szegény ember kezd főtémája lenni, és ez marad mai napig is. Festési módja eleinte túl széles és túl fiatalos; sokszor szinte alig bontakozik ki maga a kép. A tónus rendesen homályos, szürke, sötét.

Később érthetőbb és egyszerűbb lesz. Időközben megfest egy-egy tájképet, fölfedezi, hogy napsütés is van a világon s hogy ő ezt is meg tudja festeni. Biztos tudása, távlat- és dimenzióismerete megkapnak és kiváló sikert biztosítanak munkáinak. Hiszszük, hogy Fényes majd újabb feladatokra is fog vállalkozni, a melyeket ép oly könnyűséggel old meg, mint az eddigieket.

(-thy G-)