„Eljön a király, - irja Kossuth, - de fájdalom, nem sok reménynyel nézünk itt hozandó határozatai elé sem; mert a várakozás még nem volt elég hosszú arra, hogy bebizonyítsa a nemzet elhatározása szivósságát. Természetesnek találjuk azt, hogy az uralkodó aggkorában nem tudja egyhamar beleélni magát abba, hogy a nemzetnek is legyen akarata.
„A várakozás is cselekvés, - folytatja Kossuth, - sőt a nemzetek életében, a forradalmakon kívül, ez képezi a legerősebb és leghathatósabb cselekvést. Ezt a várakozást passziv rezisztencziának szokták nevezni; ezzel törte meg a magyar nemzet azt az abszolutizmust, a mely 1849-et követte, és ha a nemzetben van elég öntudat és elhatározás ma is, az ilynemű nyugodt várakozással el fogja érni czélját, ha e czélja mérsékelt lesz és nem akar egyszerre nagyon is nagy ugrást csinálni előre, hanem megelégszik azzal, hogy minden téren erősen megalapozza a jövőt és kézzelfoghatólag előrevigye a jelent is. Azt elismerem, hogy az országgyűlés tétlensége sokáig már nem tarthat és nincs is ok rá, hogy április 4-ikén túl tartson. De az országgyűlés tevékenységének akkor sem abban az irányban kell majd megindulni, a melyhez szükséges lenne egy felelős kormány jelenléte, hanem oly irányban, a milyenhez ez nem szükséges. A Ház kezdeményezési jogát érvényesítheti majd több kérdésben, például olyanokban, melyek a november 18-iki csinyre vonatkoznak, másrészt olyanokban, melyek hosszú előmunkálatokat igényelnek, mint például a választási törvény reformja; az általános magyar autonóm vámtarifa tervezetének elkészítése, azért, hogy az idő mulása a vám- és kereskedelmi ügyekre vonatkozólag helyrehozhatatlan károkat ne okozzon.