Ma már lassan el sem tudjuk képzelni az életünket egyre újabb és újabb tovább- és átképzések nélkül. Mindennapjainkhoz tartozik az „élethosszig tartó tanulás” eszméje, hiszen ezt kívánja a korszellem és saját érdekünk.

Ennek ellenére ma Magyarországon még mindig 2% körül van az analfabéták száma és ennél jóval magasabb (8% körüli) értéket mutat a funkcionális analfabétizmus. (Ők azok, akik tudnak ugyan írni – olvasni, de számukra maga a tevékenység is nehézkes, leköti a figyelmüket a folyamat, így a tartalomra már alig tudnak figyelni.)
A századforduló környékén természetesen ez az arány sokkal rosszabb volt. 1870-ben a történeti Magyarország (mely Erdélyen kívül magában foglalta Horvát-Szlavonországot, Fiumét és a határőrvidékeket) hat éven felüli lakosságának 68.7 %-a sem írni, sem olvasni nem tudott.
Szűkebb értelemben: Magyarországon ez az arány 61.01 % volt, Erdélyben 78.67 %, Horvát-Szlavóniában pedig 84.10 %.
Még 1920-ban is - félszázaddal azután, hogy törvénybe iktatták az általános népoktatási kötelezettséget - 1.093.000 a hat éven felüli analfabéták száma az alig 8 milliós népességhez viszonyítva.

Szinte törvényszerű volt hát, hogy megjelent a felnőttek képzésének gondolata. Táncsics Mihály vetette fel először, aki 1871-ben az országgyűlésben indítványozta az iskolából kimaradt felnőttek további képzését.

Annál is inkább időszerű volt ez, mert az egyre modernizálódó ipari termelés megkövetelte az egyre műveltebb, sőt továbbfejlődni képes munkásság szakértelmét.

Ezután báró Eötvös József kiadta híres körrendeletét, mely a „szabadoktatás Magna Chartája” néven vált ismertté. Ebben arra utasította a tanítókat, hogy segítsenek a felnőtt korúaknak is az alapismeretek megszerzésében.

Ezzel egyidőben Irányi Dániel is törvényjavaslatot nyújtott be az országházban a felnőttek otatásának megindításáról.

A hivatalos intézkedések mellett magánszemélyek és különböző társadalmi szervezetek is bekapcsolódtak az önkéntes ismeretterjesztésbe. Megalakult például a Budapesti Népoktatási Kör, ahol több tízezer felnőtt tanult meg írni, olvasni.

A „magasabb ismeretek” megszerzését és az ismeretterjesztést szolgálta a Szabad Lyceum, az Uránia Tudományos Egyesület és Színház; később – elsősorban a munkásművelődés megszervezésére – a Szakszervezeti Tanács szakegyleteket is létrehozott.

A hazai kezdeményezések mellett a nyugati országoktól is több felnőtt-képzési formát vettünk át. Így alakult meg például a Népezsrú Főiskolai Tanfolyam és az Erzsébet Népakadémia, valamint a Társadalomtudományok Szabad Iskolája – bár ez utóbbinak már erőteljes politikai színezete is volt.

A felnőttek képzéséből természetesen az egyházak sem maradtak ki. 1892-ben alakult meg a
Budapesti Országos Központi Katholikus Kör, amely az országban körülbelül ezer helyen folytatott oktatási és felvilágosító tevékenységet.

1907-ben Pécsett tartották az első felnőttoktatási konferenciát, „Szabadtanítási Kongresszus” néven. A különböző politikai pártok képviselóinek itt sikerült a kérdésben egységes álláspontot kialakítani és létrehoztak egy közös pogramot a cél érdekében.

Ennek eredményeképp az analfabéták aránya 1889-től 1914-ig a felére, vagyis 64%-ról 32%-ra csökkent.

A felnőttoktatásban a következő nagy fordulatot a Tanácsköztársaság hozza majd.