Elvégre a vívás is tréningsport és ha a tudás meg is marad, elvész a test ruganyossága az észrevétel, akarat és kivitel gyorsasága, ha éveken át nem gyakoroljuk magunkat. A gróf minden mozdulata igazi vívóra vall, de hiába volt minden tudás, ha a gyenge csuklója a levegőbe vitte a vágást és gyakorlatból kijött lába beledöntötte ellenfele fegyverébe.

Téves az, mintha Keglevich készült volna arra, hogy ellenfelét megölje, hiszen előző nap, mikor pár percig Fodorral vívott, csupán kézvágásait próbálgatta egyetlen szurást se csinált.

A párbaj lefolyását Fodor hiteles előadása nyomán a következőleg kell konstatálnunk:

A felek nagy vívó távolságon (6 lépés) állítottak fel. Hencz terc gardban, Keglevich primben. „Rajta” után a gróf szintén tercbe ment és kézvágásokkal próbálkozott, két belső fokvágást és két fok alsó (szekond) vágást csinált. Hencz tercben hátrált minden ellenakció nélkül, a gróf vágásai a kosarán és csukló bandázsán mentek el.

A gróf minden vágáshoz egy lépést tett előre, Hencz pedig hátra, ugy, hogy a gróf elérte Hencz helyét. Hencz erre minden ok nélkül letért jobb felé a vívó-vonalról és a falhoz hátrált. A gróf látva, hogy ellenfele minden ellenakció nélkül a falhoz szorította magát, ki akarván használni a megtermett fölényes helyzetét, hevesen ellenfelére rohant és egymást azonnal követő két vágást (reprise) mért belülről a nyakára.

Az első vágást Hencz be is kapta nyak-bandázsára, mire a második elől hátrakapta a fejét és kardját görcsösen előre nyujtotta; a gróf a második vágást is teljes karból a feje felől csinálta és most elvágott ellenfele hátrahuzott feje előtt, a nehéz kard előre rántotta, és mivel ballábát vágás közben felemelte, előre dőlt.

A segédek azonnal „Állj”-t kiáltottak, de mind azt hitték, hogy Hencz sebesült meg, csak a mester és az egyik orvos látták borzadálylyal, hogy a gróf hátán egy arasznyira kijött a kard. Borzasztóan érdekes, hogy a gróf még ekkor sem tudta, hegy meg van szúrva, kérdőleg nézett előbb a vezető segédre, majd Fodorra, aki karjaiba vette.

Hogy szurás mikép érte látni nem lehetett, mert a vívók a falnál voltak, igy azon az oldalon nem állott senki. Egy azonban valószínű, hogy már akkor érte mellét ellenfele kardja, mikor az első sikerült nyakvágást adta, mert különben lehetetlen lett volna, hogy Hencz vonalban maradjon és ha már nem védekezik is, legalább kapkodjon.

Valószínű tehát, hogy már bele akadt ellenfele fegyverébe, aztán a második elvágáskor beledőlt abba. Az is biztos, hogy Hencz, mikor kardján ellenfele sulyát érezte, reflexszerűen még előre is nyomta fegyverét.

A használt kard egy kb. 700-750 gr. sulyu félolasz kosaru, 18 mm.-es görbe magyar pengével ellátott közönséges vívókard volt, 5 cm.-re beköszörült teljes hegygyel. A seb a napilapokban közölt boncjegyzőkönyvből ismeretes.

Teljesen téves az az állítás, mely szerint a gróf azért követelt szurást, mert szerinte a vívó önkéntelenül is csinálhat szurást, ha az ki is van zárva, amikor az a legsulyosabb büntető jogi következményekkel jár.

A gróf épp ugy, mint minden igazi szakember jól tudta, hogy egy jól felszerelt vívóteremben, a szurás kizárása esetén ma már olyan pengét adnak, melynek végén gomb (a szokásos megvastagítás van) így ily fegyverrel a vívó, ha akar se szurhat.

A szurás követelésének oka egyszerűen az volt, hogy arisztokrata körökben, miként azt a beavatottak jól tudják, általános az a felfogás, hogy hegy nélkül nem vívnak. Ennek a felfogásnak legkeményebb harcosa éppen a Keglevich gróf volt. Szerintük tréfából nem szokás párbajt vívni, ha meg komoly az ok, nincs miért kímélni az életet. Keglevich is azt mondta: Nem bánom ha megölnek, de mindenféle ember nem mászik a képemre. És ebben sportszempontból tökéletesen igazuk is van.

Ha a szurást kizárják és felbandazsírozzák a feleket, az igazi jó vívó óriási hátrányban van, mert megszokott legfőbb akcióit nem használhatja és ki van téve a veszélytelenség folytán vérszemet kapó mitsem kockáztató ellenfele esetlen vagdalkozásainak és szabálytalan lerohanásainak. Igy esett meg számos esetben, hogy igazán nagy stílű vívóink is, habár össze is vágták ellenfelüket, maguk is kaptak egy-egy többékevésbé jelentéktelen vágást, holott ha bandázs nincs, és a kardhegy tiszteletre tanítja a handabandázót, biztosra vehetik sérthetetlenségüket. Teljesen érthető tehát, ha minden jó vívó ragaszkodik a szuráshoz. Ebből tehát Keglevichre nézve nem lehet semminemű konzekvenciákat elvonni.