Székfoglaló értekezés, Wosinsky Mór l. tagtól. Olvastatott a M. Tud Akadémia II. oszt. 1903 december 7-ikén tartott ülésén. Budapest, 1904, kiadja a Magyar Tudományos Akadémia. 166 1. és CL tábla.

A művészi ornamentum lebilincselően érdekes hajnalkorába vezet minket Wosinsky Mór e becses mono-grafiája, amelynek kiadásával az Akadémia jelentékeny szolgálatot tett nem egy tudomány-ágnak. Wosinsky az őskor agyagművességét dolgozta itt fel, tárgyul vevén belőle az agyagmunkák azon érdekes körét, amely mészbetétes díszítésével különödik el a többitől.

A szerző revideálja az összes hazai és külföldi idevágó leleteket s így jóformán ezek korpuszát is adja e kötetben. Az első lapok nemcsak rendszeres beosztását adják az ősi agyagművességnek, hanem egyben rövid bevezetésül is szolgálhatnak a nem-szakbeli olvasó számára Az őskori mészbetétes díszítést legelőször azokon az agyagedé-nyeken találjuk, amelyeknek benyomott díszítése zsinór segítségével készült.

A mészbetétes technikának tulajdonképen az a célja, hogy az agyagba vájt mintákat az alap fekete vagy ritkábban vörös alapszínéből fehér anyag berakásával kiemelje s szembetűnőbbé tegye. A még égetetlen edénynek puha felületére hegyes eszközzel vájták be a mintát s ebbe került aztán a íehér anyag. Hogy ez utóbbi miből állott, arra nézve a legkülöfélébb feltevések, sőt hibás vegyelemzések is foglaltatnak az idevágó irodalomban.

A szerző Wartha Vincét kérte fel az anyag megállapítására, aki kétséget kizáró módon kimutatta, hogy ez az anyag égetett csont hamuja. Sőt készített is mindjárt ily díszű edényeket, amelyek az őskoriak minden tulajdonságát mutatják. Mi lehetett ezeknek a mészbetétes edények rendeltetése? Alakjuk és nagyságuk azt mutatja, hogy nem a mindennapi közhasználatra készültek. Lelőhelyük - sírok — is ez ellen bizonyít. Arra a következtetésre jut a szerző, hogy ezek az edények a halottak tiszteletére, a szeretet jeléül, azok földi maradványainak megőrzésére készültek.

Hazánkban sok ily maradványt találtak a kutatók. Felsőmagyarországon ez a tecknika nem volt elterjedve. Az ország többi részeiben talált daraboknak ötféle típusát különbözteti meg a szerző s azután sorra, ahol kell: bőséges megjegyzésekkel kísérve leírja az összes idevágó leleteket. Épp így dolgozza fel a külföldi leleteket is.

Az utóbbiakat a középtenger-partvidéki, a nyugat- és északeurópai s végre a középeurópai csoportba osztja, amiből képet kapunk a mészbetétes technika nagy területi elterjedtségéről. vajjon közös eredetre vezetendő-e vissza ez a technika? A szerző külön fejezetet szentel e kérdésnek s arra a következtetésre jut, hogy e díszítő technika felfedezése a prehisztorikus népeknél nem történt külön-külön, hanem kulturáramla-tok terjesztették s fejlesztették azt az akkori népeknél.

Az európai prehisztorikus népeknél is csak egy bizonyos korban volt alkalmazásban, a kőkortól a La Téne periódus kezdetéig, amikor aztán úgy eltűnik, mintha sohasem ismerték volna. A díszítési minták kezdetben kizáróan geometrikusak s az egyenes vonal legváltozatosabb összetételeiből állanak s csak jóval később jelentkezik az inda, ív és spirális s ez is csak Közép-Európában.

Meglehet határozni egyes díszítő minták terjedési irányát is. Ilyen például a ferde kereszt, szegélyezett mezőben: ez Boszniából Horvátországon, Szlavónián és Karinthián át vonul észak felé.
Ugyanez irányban halad e motívum Spanyolországból Franciaországon át észak felé. Wosinsky nem hiszi, hogy a technika ily széles terjedése valamely újabb néptörzs vándorlásával függne össze, amely a technikát egyben terjesztette volna. Valószínűbbnek tartja, hogy a díszítés e fajtája a szomszéd népek érintkezésével s legfeljebb ügyes gölöncsérek vándorolgatásával terjedt el.

E lassú közvetítés mellett szól az a hosszú időköz, amelyre az elterjedésnek szüksége volt. Az elterjedés kiindulási pontja valószínűleg a Földközi-tenger partvidéke ; legrégibb kiadásával Egyiptomban ismerkedünk meg, mintegy 3000-ben Kr. e. Ausztriában, Felső-Olaszországban fentartotta magát - - bár gyéren - - még a hallstadti periódusban is. E kései korban még feltűnő újítással is találkozunk: a gölöncsérek vörös anyagot, gyantát, érclemezt rakosgatnak edényeik falára. De ez csak szórványos kísérlet maradt.

A szerző végül azt a kérdést veti fel, hogy mi okozhatta a mészbetétes díszítés megszűnését Erre nézve a következőket írja: " E díszítési technika, amint más országban, különböző korban jelentkezett, úgy különböző időben is szűnt meg. Egyiptomban, Erdélyben stb. a kőkor végén szűnt meg, Ciprusban, Angliában stb. a bronzkor első felében. A Kaukázusban, Csehországban, Magyarországon a bronzkor második felében. Bajor-, Franciaországban stb. a vaskor kezdetén.

Néhol, mint Magyarországon, kétszer jelentkezett s szűnt meg . . . De a vaskor kezdetén egész Európában eltűnik". Azonkívül "e mészbetétes edények nagyon távol eső országokban terjedtek ugyan el, de aránylag mégis csak csekély számban találhatók. Vannak igen nagy területek, ahol egyáltalán nem fordulnak elő". Mindez úgy magyarázható, "hogy a kőkorszakban úgy, mint a bronzkorszakban az edényeket általában házilag készítették ugyan, de amellett voltak már egyesek, akik' e téren ügyességükkel sokkal nagyobb tökélyre vitték s akik az agyag-művességgel iparszerűleg foglalkoztak.

Az agyagművesség terén is feltehetünk egy bizonyos ipari mozgalmat: a csak rövidebb ideig megtelepedett gölöncsér-mester is féltékenyen őrizte mestersége titkait. Ilyen lehetett az égetett csontporhói készült pépnek titka is, melyet, ha a mester odább költözött, hiába próbált utánozni az edényeit házilag gyártó ember". Ilyesmire elég adat van e technika hosszú történetében.

Ezernél több kép kiséri a tudós szerző fejtegetéseit s támogatja bizonyítékait.

(Művészet 1904.)