A Nobel-díj szépirodalmi részét megosztották s felét (97,479 frank) Frederi Mistral provencei költő, másik felét pedig a spanyol José Echegaray kapta.

Mistral egyike a modern irodalom legsajátságosabb egyéniségének. Alig van párja az irodalmak történetében annak, a mit ő egy-két társával mívelt; feltámasztott egy hajdan virágzott, de azóta a tájszólások szinvonalára alászállott nyelvet s egyszerre irodalmi magaslatra emelte.

A provencei nyelv ez, a középkori troubadourok nyelve, a mely annak idején Európa első modern irodalmát fejlesztette ki, de a századok során megszűnt külön életet élni, belevegyült a franczia egységes irodalmi nyelvbe s csak a falusi nép ajkán élt tovább, mind dialektus.

Mistral a Provenceban, az Avignon és Tarascon között fekvő Maillane falucskában született 1830-ban. Előbb jogot tanult az aix-i akadémiában, később azonban teljesen az irodalomra adta magát s lelkes buzgalommal tanulmányozta a provencei irodalom hagyományait. Legkiválóbb költői műve a „Mireio” czímű eposz, melyet számos nyelvre – francziára is – lefordítottak, operát is csináltak belőle s Gounod írt hozzá zenét.

Mistral e művéért megkapta a franczia akadémia nagy költői díját s 1863-ban a becsületrend keresztjét. Ő alapította a „Félibrige” nevű irodalmi szövetséget, mely a provencal nyelv és irodalom fölélesztését tűzte ki czéljául. Irt még több költői elbeszélést, lyrai költeményeket s egy drámát is, ezenkívül pedig összeállította és kiadta az eddig legjobb provencal szótárt.

Franczia részről többször volt része kitüntetésekben, bár sokan vannak, a kik nem jó szemmel nézik a franczia irodalmi nyelv egységének oly megbontását, a milyet Mistral és társai czéljukul tűztek ki. Költői tehetsége előtt azonban, a melyhez fogható a lyra és az epika terén alig van a mai franczia irodalomban, meghajol mindenki, provencei hivei pedig szinte rajongó tisztelettel tekintenek fel ősz költőjükre.

Mistral, ki most is szülőfalujában él, a most kapott nagy dijat az általa kezdeményezett provencei múzeum czéljaira szándékszik adni, a mely egyúttal hajlékot nyújtana a „Félibrige” társaságának is.

A másik kitüntetett költőt, Echegarayt nálunk is nagyon jól ismeri a szinházak közönsége: éveken át az ő darabjaival, főleg „A nagy Galeotto”, „Bernardo Montilla”, „Folt a mely tisztít” czíműekkel aratta legzajosabb sikereit a Nemzeti Szinház.

1835-ben Madridban született, a hol atyja a görög nyelv tanára volt. Murciában mérnöki tanulmányokat végzett s ugyanott a mathematika és fizika tanára lett. Fiatal korában nem foglalkozott irodalommal kereskedelmi, majd 1873-ban közoktatási miniszter lett. Politikai pályája fényes volt, de nem tartós.

Egy év múlva le kellett mondania tárczájáról s ekkor fordult a költészet, főleg a drámairás felé. Első darabja mindjárt nagy sikert aratott, a melyre újabb meg újabb sikerek következtek, úgy hogy ma Echengaray a spanyolok legnevezetesebb és legnépszerűbb drámairója.

Régibb drámáig versben irta, az újabbakat prózában. Darabjaiban merész képzelete könnyed biztonsággal oldja meg a legbonyolultabb erkölcsi és drámai összeütközéseket: drámai szerkezetükkel is kiválnak s dialogusában erő, szenvedély és elmésség nyilvánúl.

Szereti a borzalmas összeütközéseket rajzolni, a finom és mély lélektani rajzot sokszor szónokiassággal, vagy pillanatnyi hatásra számított szellemességgel pótolja, Hazáján kívül sehol sem tetszettek darabjai annyira, mint nálunk, a minek jelességeik mellett oka az is, hogy Márkus Emiliában a fő női szerepek minden tekintetben kitűnő személyesítőre találtak.