Mindössze egy meleg, szép új verssel ünnepelte meg Lévay József a nyolczvanadik születésnapját. Ez rávall az ő egyszerű, nemes szerénységére, a mely egész hosszú és gazdag életében egyik legfőbb vonása volt. Kedves és sokszor megénekelt szülő vidékes, a regényes Bükk alján élt mindig, visszavonulva a világ forrongó zajától, elkerülve a nyilvános szereplést, a lármás feltűnést.

A versei szerepeltek helyette, azokból tudtuk meg, hogy szive még dobog a hazáért, hogy a természet szépségei még gyönyörbe tudják ringatni a lelkét. Máskülönben az Akadémia meg a Kisfaludy-Társaság ünnepein ha láttuk szép, magyaros ősz alakját, hű barátja és – sajnos – immár egyedül élő kortársa Gyulai Pál oldalán.

Hanem azért meg nem feledkeztünk róla. Hazafias ünnepeinken még gyakran felhangzott s felhangzik ma is lelkes fiatalemberek ajkán a tenger mormolását egyedül hallgató Mikes borongú búja, legények, lányok még mindig dalolgatnak a száraz ágon turbékoló bús gerliczéről s elábrándoznak azon, hogy „ha meghalok, szellő legyen belőlem”.

E legismertebbek körűl pedig a szép költemények egész raja hirdeti, hogy Lévay József nyolczvan éve gazdag és becses termést hozott a magyar költészetnek, nagy gyarapodás volt a magyar szellemnek.