Közel másfél, éve már, hogy Jókai megtért nemzetünk Phanteonjába. Az Arany, Petőfi, Jókai-triász utolsó tagja is csak az emlékezeté már.

A folyóiratok a Jókai halálával bennünket ért utolsó nagy nemzeti gyász óta igyekeztek a költő életének lehetőleg minden egyes mozzanatát megvilágítani. Pedig a nagy férfiak minden egyes lépése érdekes és tanulságos. S az apró adatokból lehet aztán megalkotni teljes pályafutását.

Borsodvármegye is dicsekedhetik Jókaihoz fűződő emlékekkel. 1849-ben, midőn nemzeti szabadságunk porba tiporba feküdt, s sötétlő Bükk-hegyek rejtett völgyei nyujtottak menedéket a bitó elől menekült nagy irónak.

Majd midőn a felesége, az ő oltalmazó géniusza kegyelmet eszközölt ki számára, Miskolczról indult ki ismét világhódító utjára. " Miskolcz város második szülötte-városom.

Itt támadtam fel ujra, itt keltem siromról új életre”- mondja 34 évvel később egy ugyancsak miskolczi látogatása alkalmával tartott pohárköszöntőjében.

Borsodvármegyét Jókai gyakorta szerepelteti regényei és elbeszélései szinteréül. A Bükkben való bujdosását a „ Tengerszemű hölgy” czímű fejezetében festői szép vonásokkal rajzolja meg a Bükk-hegységet.

Pazar költészettel írja le az őserdőt, a szentléleki Paulinus-kolostor romjait, az Őrvénykő tetejéről nyolcz vármegyére nyiló fenséges kilátást. Szép szavakkal emlékezik meg tardonai házigazdájáról, Csányi Benjaminról és a falu lelkészéről, tiszteletes Parasznyai Rácz Endréről.

Mikor e sorok irója 1902 nyarán utoljára beszélt a lelkésszel, már akkor az 85 éves, hófehér szakállú aggastyán volt.