A bécsi vívókörökben élénk megbeszélés tárgyát képezi a „Conservatorium für Musik und darstellende Kunst” egy sajátszerű eljárása. – Hartl sulyos megbetegedésével ennél az intézetnél, amelyben tudvalevőleg színészeket tanítanak, megürült az igen jól javadalmazott vívómesteri állás, amelynek betöltése annál inkább sürgőssé vált, mert a szegény Hartl az utóbbi időben keveset törődött a dolgával.

Az állásra 52 pályázó adta be kérvényét, mire a Conservatorium igazgatósága két bécsi vívószaktekintélyt, Müller Camillót és Gunesch Fritzet, kért fel, hogy adjanak szakvéleményt a pályázók személye tekintetében.

A szakértők hármas jelölést terjesztettek az igazgatóság elé: Barbasettit, Franceschinit és Werdniket. Ezeken kívül ott volt a pályázók között még Ryschanek is. Az igazgatóság tudomásul vette a szakvéleményt és vívómesterré megválasztotta – Szojka Ottót. Most Müller és Gunesch, nemkülönben más vívók is, heves támadásokat intéznek a Conservatorium ellen, különösen kiemelvén azt, hogy Szojka az utóbbi években sem személyesen, sem tanítványaival vívóversenyen részt nem vett és azonkívül a régi iskola híve, mely legkevésbé alkalmas a színpadi tanításra.

Ujabb időben a színészek kiképzésénél rendkívül nagy sulyt helyeznek a vívásra. Elsősorban fontos ez azért, mert ugy a színésztanárok, mint a rendezők és a koreografusok rájöttek arra, hogy semmi sincs, ami a nemes és férfias testtartást és mozgást általában annyira elősegítené, mint a vívás-tanulás.

De más részt föltétlenül szükséges az is, hogy a színészek a vívójeleneteket – amelyekben tudvalevőleg a dráma-irodalom bővelkedik – vívóilag is elfogadhatóan mutassák be. Kínos látvány ugyanis az, hogy mikor egy Shakespeare, egy Göthe szavai mellett az előadó kínosan küzködik a neki szokatlan szerszámmal kezében, vagy mikor a „János Vitéz” törekvő huszárjai a markolat fölött a pengénél fogva emelik a levegőbe kardjaikat.

Most, midőn a realizmus teljes diadalt aratott a színpadon, mikor az egyes színészek a kórházakban tanulmányozzák a haldoklók arcvonásait: föltétlenül szükséges az, hogy egy Faust, egy Hamlet, egy Romeo korrekten forgassa fegyverét. És minthogy az ilyen vívójelenetek rendszerint a darabnak a legfontosabb részeiben fordultak elő, azok helyes betanulásával a színészek mindig nagy sikert szoktak aratni.

Igy megbámultuk mindenkor Fumagalli híres baritonista vívójeleneteit, amelynek legalább is egyértékűek voltak énekével. Igen helyes tehát, hogy ujabban ugy az Operánkban, mint a Nemzeti Színházban igen nagy sulyt helyeznek a vívójelenetek betanítására.

Élénk emlékezetünkben van még az uj Romeo és Julia előadások óriási sikere, ahol az igazgatóság annyira ment áldozatkészségével, hogy a színpadi vívásban kitűnően képzett színiakadémiai növendékeken kívül még néhány fiatal vívómestert is felkért a közreműködésre.

Vagy emlékezzünk csak vissza Macbeth vívójelenetének páratlan sikerére, amelyet dacára annak, hogy ma már teljesen szokatlan fegyverrel, pajzszsal és karddal folyik – a színház vívómestere igazán nagy találékonysággal oldott meg. Általában nálunk a színpadi vívástanítás Fodor mester kipróbált kezében igen jó helyen van s ezért az egyes előadásoknak a vívójelenetek egy-egy kiváló érdekességét képezik.

Természetesen a színpadi vívás tanításához a mesternek külön tanulmányokkal és képességekkel kell rendelkeznie. Nemcsak a szokásos vívófegyverekkel való tanítást kell, hogy alaposan ismerje – és ezt is főképpen a plasztika és szcenika szempontjából, - hanem a legkülönbözőbb régi fegyverekkel való küzdelmét is.

A klasszikusok alapos ismeretén kívül színpadi szakértőnek is kell lennie, aki tisztában van a hatás eszközeivel is. Nagyon fontos a találékonyság is, mert igen nehéz élethű vívójeleneteteket adni olyan művészetekkel, akik gyakran egyáltalán nem vívók s ezenkívül még maszkot sem viselnek, tehát a legnagyobb óvatosságra van szükség.

Teljesen értjük tehát, hogy a bécsi szakkörök bosszankodnak azon, hogy a Conservatorium élére – amelyből tudvalevőleg a legelső német színészek kerülnek ki – nem egy teljesen megbízható szakember került.