Erdős Renée ez új könyve sajátságos fejlődésben mutatja be a költőnőt. A szive mintha megmélyült volna, a hangja mintha lágy szopránból sötétebb szinezetű altba menne át s szenvedélyességében mintha mind erősebbé válnék a fájdalmas vonás.

Mosti mondhatni kizárólag szerelmet énekel, de már nem csupán a vér forró hevületét, a képzelet epedő játékát, hanem mystikus tűzben égő s néha szinte hisztérikásan fel-felsikoltó szenvedélyekei.

A vágy ma is a fő témája, az a vágy, a mely befoglal mindent testet, lelket s amely nem mer vagy nem akar kielégülni, de lázasságában fantasztikus, keleti szingazdagságú képeket fest az olvasó képzelete elé.

Néha szinte megdöbben az olvasó s talán főkép a férfi-olvasó: nem érti egészen azt a lelki állapotot, amely ily dalokat sugall női ajkra. Ugyanigy állunk a „Kleopatra” czímű kis lírai regénynyel szemben is.

Élvezzük az egyes daloknak szinte az üvegházak nedves, forró levegőjére emlékeztető hangulatát, de nem birunk tisztába jutni hősnőjével, azokkal az okokkal, melyek elhatározásában vezetik.

Ezt az alkot már ismerjük a költőnő egyik régebbi, prózában irt regényéből, de most sem világosabb előttünk, mint akkor volt.

A verses regény szeszélyes, hol lobogó tűzben égő, hol játszian bájos, hol meg komor és rejtelmes dalai közt azonban van néhány Erdős Renée legszebb virágaiból való.

Hasonló szép dolgok akadnak a kötet első felében levő lirai darabok közt is. Manapság annyi tetszetős, a szív mélységeit csak felületesen érintő pillanatnyi hatású verset olvas az ember, hogy már az is valami, ha egy költő úgy gondolkodóba tudja ejteni, mint Erdős Renée. Mert az ő dalaiban olyasvalami van, a mi mostanában ritka