Már régebb idő óta észlelhető azon törekvés, hogy a mezőgazdaságban is – hasonlóan a többi üzemkörökhöz – az emberi és állati erőt, a mennyire csak lehetséges, a sokkal olcsóbb géperővel helyettesítsük. A nagy és középnagy gazdaságokban e czélra rendelkezésre áll a gőz-locomobil.

Nem így van a kisgazdaságoknál.
Sem a gőzlocomobil magas beszerzési és üzembentartási költségei, sem pedig a törvény által előírt vizsgázott gépész tartása nem fizeti ki magát. Ezért hazánkban már 10-12 évvel ezelőtt a kisgazdaságokban a petroleum-mótorokat kezdték honosítani. Midőn azonban 1896-ban a mótorüzemekhez használt benzint törvényesen adómentessé tették, míg a petroleum ezt a kedvezményt nem nyerte el, általánosságban a petroleum-üzemről a benzinüzemre tértek át. 

A mótor szerkezete ezáltal semmiféle lényeges változást nem szenvedett, de az adómentes benzin alkalmazásával a munka oly olcsó lett, hogy természetes következménykép a benzinmótorok gyors és széleskörű elterjedését vonta maga után. 

Így például azelőtt egy kis cséplőgépnél 4 lovat kellett a járgányba fogni, míg ma ugyanezt a munkát egy 3 lóerejű benzinmótor végzi el.
Ez a mótor óránkint a legrosszabb esetben is csak 1 1/4 kilogramm benzint használ el. Tehát a napi 12 és fél kilogramm benzin kerül (a benzin kilogrammja 16 fillér) 2 koronába, a mi hasonlíthatatlanul olcsóbb, mint 4 lónak az eltartása. A takarmánykészítő gépek elhajtásánál meg éppen nélkülözhetetlen a 2-3 lóerős benzinmótor minden rendezettebb gazdaságban.