Madarász Viktor kiállítása
NEMCSAK a tudósok és költők, de igen sokszor a művészek is megelőzik korukat. Az ilyen nagy eredetiséggel és önállósággal fölruházott egyéniségeknek azonban a nyugalom és anyagi jóllét csak nagy ritkán jut osztályrészükűl.
A jobbak kisebb táborában találnak ugyan barátokra, kik elismeréssel adóznak kiválóságuknak, de a tömeg, mely mindig ragaszkodik a hagyományokhoz, nem képes megérteni őket, ellenök támad vagy legjobb esetben is közönyösen halad el mellettük. Ez volt a sorsa a mi Madarász Viktorunknak is, kinek műveiből most érdekes kiállítást rendez a Nemzeti Szalon igazgatósága.
Madarász Viktor nem hazájában, hanem az ötvenes évek közepén Párisban tűnt fel költői kedélyével, fölfogásának meglepő erejével. Csaknem másfél évtizedig lakott a franczia fővárosban s ott idegen létére olyan sikereket aratott, mint előtte honfitársai közűl senki, s a nagyobb nemzetek fiai közűl is csak igen kevesen.
Leon Cogniet-nek, a híres mesternek iskolájában a fényes tehetségű Bonnat-val és Robert Fleurryvel versenyzett s midőn az iskolából kikerűlt, Páris kitűnőségei méltatták barátságukra, köztük nem kisebb emberek, mint a két Dumas, Théophil Gautier, Maxime Du Camp és a jeles műtörténész: Charles Yriarte.
Aztán megkapta a Salon aranyérmét (olyan kitüntetés, a minőben előtte magyar művész még nem részesűlt) s hogy a francziák elismerése még teljesebb legyen: Eugenia császárné figyelme is feléje fordúlt s "Krisztus az olajfák hegyén" czímű képét megvásárolta a Trinité-egyház számára.
A fiatal művész mindezeket a sikereket a nélkűl érte el, hogy a franczikák nemzeti hiúságának hizelgett volna. Sőt a szó szoros értelmében tüntetett magyarságával, mert inspirácziót mindenkor hazája történetében keresett s a Salonban kitüntetett "Hunyadi László a ravatalon" után egész sorát festette meg ama magyar történeti képeknek, melyek műtörténetünkben mindenkor maradandó alkotások és példányképek lesznek.
Erősen kifejlett történeti érzék, meleg kedély s a virtuozitás fokára emelkedett tekhnika voltak műveinek jellemző sajátságai. Előtte képiróink legfölebb csak magyar typusokat és magyar jelmezeket festettek; Madarász volt az első, ki a történelem szellemébe behatolni igyekezett s aki mindig a lelki mozzanatokat aknázta ki nagy előszeretettel.
Az ő képei nem többé-kevésbé jól rendezett szinpadi jelenetek voltak; munkáiban a történelem egy-egy élő darabját láttuk magunk előtt. Báthory Erzsébet-je, Zách Feliczián-ja, Zrinyi és Frangepán-ja mind példányszerű alkotások. Ezek a művek már jelzik a festészet amaz újabb irányát, mely hadat izen a tetszetős hazugságoknak s a való megkapó ábrázolását tekinti föladatának.
Madarászt nem kapatták el párisi sikerei, sőt ellenkezőleg arra buzdították, hogy tanulmányaiba még jobban elmerüljön. Haza vágyott, mert azt hitte, hogy erejét csak akkor fejtheti ki egész teljességében, ha magyar talajt érez lábai alatt s honfitársainak buzdításából meríthet inspirácziót. Számításában, fájdalom, csalatkozott.
Alig ütötte fel sátorfáját a magyar fővárosban, azt kellett tapasztalnia, hogy törekvéseivel egymagában áll. A közönség nem volt képes megérteni nemes egyszerűségét; a német iskola kimérten szabályos és száraz alkotásaihoz szoktatott magyar kritika pedig vakmerő és gyors feltűnést hajhászó művészt vélt látni Madarászban.
Azt, hogy az élet melegségének és igazságának akar polgárjogot szerezni a művészetben: nem vette észre a közönség, sem az izlést irányító, vezető fórum: a kritika. És Madarász egyszer csak arra ébredt, hogy nem akadtak megrendelői s képei a kiállításokból szépen visszavándoroltak műtermébe. Még legtöbb hatása a "Petőfi halála" czímű pathetikus képének volt. Az eredetije ennek sem talált vevőre, de másolatai nagyon elterjedtek.
Művészünk egy ideig még küzdött a közizlés áramlata ellen, aztán belátta, hogy hazája számára korán érkezett. Lehangoltság, majd elkeseredés vett erőt rajta, s egyik borús pillanatában gyorsan határozva: kényelmes műtermét átalakította díszes szalonná, kész képeit, vázlatait potom áron árúba bocsátotta, a vásznat, ecseteket elzárta, maga pedig egy szép napon beállott nagybátyja üzletébe – vaskereskedőnek.
Évekig tartott ez az önkéntes száműzetés, mig végre az ő napja is virradni kezdett. Millet és Tassaret Francziaországban nem érhették meg eszméiknek diadalra jutását; Madarász megérte azt, hogy a közönség izlése nagyot fordult s igaz életet kezdett követelni a művészetekben. A kritikus tollat is mások vették a kezükbe s Madarász neve újra emlegetés tárgya lett.
Most műveinek egész kollekczióját gyűjtötte össze az a nemzedék, mely meghajtja az elismerés zászlaját érdemei előtt. A Nemzeti Szalon-ban Madarásznak ötvennél több képe és vázlata, s nehány ónrajza látható a régibb és legújabb időkből. Ott függenek sorjában: Az utolsó Zrinyi, Thököly Imre álma, Rákóczi az ónodi országgyűlésen, Vak Bottyán, Petőfi halála s a nagy spanyolokra emlékeztető Dózsa népe, mely egyik példánya a ridegségök daczára is megrázó művészi ábrázolásoknak.
Láthatjuk Zrinyi és Frangepán, meg Hunyadi László kisebb alakú másolatait, Thierry Amadé pompás arczképét, aztán hatalmasan konczikpált alakját: Bercsényi Miklós-t, melyre a művész még a jellemzetes mondást is felirta: "Eb ura fakó!". Milyen karakterisztikus alkotásai ezek egy erőtől duzzadó tehetségnek!
Mély megilletődéssel megyünk végig a Madarász Viktor műveit bemutató termeken s elgondoljuk: mily nagy dolgokat alkothatott volna ez az Isten kegyelméből való művész, ha olyan korszakban születik, mely meg tudja érteni törekvéseit s elismeréssel adózik sikereinek.
Sz. T.
.jpg "Az önálló vámterület és a függetlenségi párt")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!