Olympiai teendők

1904 | Január

A sportvilág érdeklődése lassankint Amerika felé fordul. Mi lesz Saint Louisban; ki képvisel bennünket a harmadik olympiai versenyen? A két első olympiádon, az 1896. évi athénin s az 1900. évi párisin, versenyzőink nemcsak, hogy megállták a helyüket, hanem fényes diadalokat arattak, világbajnokságokat is hoztak haza.

Sajnos sporterőink amerikai szereplése elé óriási akadályok gördülnek. A mult héten alakult meg a magyar olympiai bizottság. Érdekes volt látni, hogy az a sok kitünő, tapasztalt sportférfi, mily tanácstalanul állott a nehézségekkel szemben, melyeknek bizonytalanságából csak az az egy szomorú tény emelkedett ki, hogy az amerikai bizottság az európai versenyzőknek semmi kedvezményt sem nyújthat.

Kárba veszett fáradtság lenne, ha e lap hasábjain vitába akarnánk bocsájtkoznia derék yankeekkel, a szemükre akarnók hányi azt, hogy egyszerűen becsapták 1900-ban az olympiai bizottságot, mikor fűt-fát ígértek az európaiaknak, csakhogy oda vihessék a harmadik olympiai versenyt.

Saint Louis bent van az amerikai szárazföld belsejében (Philadelphia, Pittsburgh, Indianapolison át) 72 amerikai gyorsvonat órányira New Yorktól. E szerint az utazás megállás nélkül kb. 13 nap alatt tehető meg, melyből három esik Budapestről a hajóra szállásig, 7 a hajóra, 3 a Pacific vasút szalonjaira. Az uti költség, helyes mértéket tartva a tréningben lévő athletának okvetlen szükséges kényelem és a fiatalembereknél könnyen mellőzhető felesleges fényűzés között, összesen mintegy 700-800 koronára rúg, aszerint amint német vagy franczia kikötőből indul valaki. Ez összegben hajón a teljes és pazar ellátás is benfoglaltatik. A küntartózkodás minimális 4 hétre teendő, mert a versenyek minden sportágban körülbelül egy hétig tartanak, 2-3 hét kell e pihenésre és a tréningre. Erre a 4 hétre és az úton töltött másik 4 hétre takarékos életmód mellett, újabb 800 korona kell. Ezek szerint egy-egy versenyzőnek legalább 1600 koronára van szüksége, amiben az amerikai tréner, vívómester nincs is benne. Ezek az óriási költségek megkövetelik, hogy a kiküldöttek számát a minimumra apasszuk és csak oly versenyzőt küldjünk ki, akiről biztos, hogy eredményeket fog elérni.

Alig lehet szó másról, minthogy athletákat, úszókat és vívókat küldjünk ki.

Az athletáknak és úszóknak óriásiak lesznek a nehézségek a rengeteg út fáradalmai miatt. Minél előbb mehetnének ki, annál jobb lenne. Helyzetük rendkívül nehéz lesz, mert Amerikával, Angliával és Ausztráliával kell megküzdeniük.

A diszkosz és a rúdugrás lenne az a két sport, amivel a világbajnokságért is síkra szállhatnánk, ha ugyan lesz a tavaszszal athlétánk, aki túl dob 40 m.-en és felül ugrik 3 m. 30 cm.-en. Nem vallanánk szégyent 100 yardos futóinkkal sem, a mely versenynem a távolugrással együtt trenirozandó. Persze úgy volna jó, ha a várva-várt 10 mp.-et és 7 métert végre elérnénk. Hosszú és közép távfutásra nem igen volna értelme valakit kiküldeni, hacsak időink váratlanul igen meg nem javulnának. Egyébként az athletikának e részletkérdései mind tisztázódnak a tavaszi szezon megnyíltakor. Mindenesetre szükséges volna egy jó angol tréner szerződtetése.

Uszók kiküldése szintén okvetlenül szükséges. Legalábbis rövid távúszóké, különösen ha a 100 yardos 1 percból sikerülne valamit lecsípni. Hosszú távúszóról csak akkor lehetne szó, ha valaki váratlanul angol színvonalu formába jönne.

Legtöbb eredménynyel kecsegtet a vívók kiküldése. Tőrrel a franczia, olasz és amerikai versenyzőkkel szemben nem táplálhatunk ugyan reményeket a sikerre, de annál inkább karddal. A magyar tréning-renszer mellett a vívónak árt meg a legkevésbbé a 2 hetes szünet és utazás. Ha hozzávesszük ehhez még azt is, hogy a világbajnokság versenyrendszere és tuss-számítási módja a magyarral csaknem azonos, bátran mondhatjuk, hogy vívóink indulnak a legnagyobb sanszokkal útra.

Felmerül most az a kérdés, hogy miből fedezzük a 6-8 versenyző kiküldésének költségét?

Mindenek előtt el kell hagynunk minden felesleges kiadást.

Ilyen a kiállításon való részvétel is. Vajon mit tudnánk kiállítani 2-3 méternyi területen, ami a külföldet érdekelhetné? E helyett célszerű volna egy angol röpirat készítése és osztogatása, a mely a magyar sport történetét, állapotát, statisztikáját, összehasonlító grafikai táblázatokat és fényképeket és más hasonlókat tartalmazna.

Éppen úgy felesleges lenne külön tanulmányutazó elméleti szakférfiaknak kiküldetése is. Inkább arra kellene sulyt helyezni, hogy a versenyzők között legyen olyan, aki alkalmas tanulmányok tételére és amit lát azt fel is tudja dolgozni.

A versenyzők kiküldetésére első és fő bevételi forrás természetesen az államsegély lenne. Jelenleg a kultuszminiszteri székben, a testnevelés ügyének egyik régi apostola és vezére, a magyar olimpiai bizottság volt elnöke ül, aki elfog bizonyára menni addig a határig, a meddig az államérdek megengedi.

Tartatni fognak versenyek és mérkőzések is, melyeknek jövedelme a kiküldetések czéljaira fog fordíttatni. Biztosak vagyunk gazdagabb sportegyleteink hathatós támogatásáról is. Szó van továbbá arról, hogy az amerikai magyarság körében is alakíttassék egy olympiai fogadó bizottság, amely versenyzőink ott tartózkodását megkönnyítené.

De mindez nem elég.

A nemes cél érdekében a társadalomhoz kell fordulnunk. Mindnyájunk érdeke, hogy hazánk méltóan legyena nemzetek nagy küzdelmében kéviselve.

A társadalmi akció módjául van is egy javaslatunk, amely úgy a társadalomhoz, mint a versenyzőkhöz legméltóbb. Alakítsunk egy monstre rendező bizottságot, melynek miden tagja, mint az a bálbizottságoknál szokás, 10 k0ronát fizessen le a költségekre. Azt hisszük, hogy ha lelkesedéssel fogunk a dologhoz erre a fontos célra csak könnyen találunk elegendő embert.

Ha pedig 15000-20000 koronát sikerül összehoznunk az olympiai bizottság igen jól megoldhatja feladatát.