A VASÁRNAPI UJSÁG mostani számával az ötvenegyedik évfolyamba fordúl; ötvenszer ötvenkét részre aprózta fel a lefolyt fészázadot, megjelenvén minden vasárnap pontosan előfizetőinél, kik közül az elsők már a temetőkben alusznak.

A mai generáczió előtt már úgy tűnhetik fel a Vasárnapi Ujság, mint egy régi ismerős, a kit már akkor, midőn születtek, ott találtak háznál (még a nagyapó is ezt olvasta a rezes okulárén keresztűl).

Az idő, az igaz, ő rajta is változtatott, úgy mint mindenen a világon, csakhogy míg a tárgyakon és az emberi arczokon ront, csúfít, addig egy lappal szemben a szépítő szereket veszi elő. Milyen fiatal, csinos és virgoncz most, s minő nehézkes és primitiv volt ötven év előtt!

Kolosszális változás, daczára annak, hogy maga az ujság hű maradt ötven év előtti programmjához, az ismereteknek úgy képben, mint szövegben való terjesztéséhez, különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szóval a magyar kultúra lebegett alapítója, a jó öreg Heckenast Gusztáv, és szerkesztője, a keserű humorú Pákh Albert előtt, mikor az első számmal neki indúltak 1854-ben, márczius 5-én (a régiek mindent a tavaszi rügyezés idejében kezdtek) a bizonytalanság ködének.

Ma is csak az csinálja becsületes komolysággal és lelkiismeretességgel a Vasárnapi Ujság, a mit azon a napon meg kezdett, csakhogy milyen öreg lett azóta a világ és mennyit haladt: az első számban a kőszénnel való fűtést ismereteti a gondos szerkesztő, az utolsóban a rádium felfedezőit mutatja be.

A mi találmány, a mi új a szénnel való fűtés és a rádium közé esik, az egy kimérhetetlen tenger ismeretek, tapasztalatok és látnivalók csöppjeiből! Maga a lap fiziognomiája is változott némileg.

A czímkép szélein álló két házikónak fedelét elhordta az idő, a gólyák elröpültek a fészekből, a galambok a dúczból, sőt a bent pipázva olvasgató paraszt gazdát és a másik házikóban csibukozó kabátos urat is megházasított azóta a szerkesztőség, mert a mostani képen már kedves feleségeikkel egyetemben épűlnek a Vasárnapi Ujság-ból, mig ellenben közbül a Pannonia alakja megmaradt, mindössze új ruhát kapott és a Lánczhid elébe vitette trónszékét.

A lap papirosa sima lett és finomabb, a formátum nagyobb, a betűk szebbek, a képek művészi kivitelűek és körülbelül egy számban van most annyi, mint azelőtt ötven évvel egy negyedévben.

Nagy érdeklődéssel lapozgatjuk az első számokat, elmerengve az eseményeken, melyeknek ott csak az eleje van megrögzitve, míg mi már a végüket is tudjuk. Igazán furcsa és egy kicsit szomorú így visszafelé nézni az embereket és dolgokat.

Egy bájos leányarcz mosolyog reánk az egyik számból. Fölteszem a szemüveget, hogy ki lehet? Hát olvasom, hogy I. Ferencz József császár jegyese, Wittelsbach Erzsébet. Egy másik szám képén egy puskás csapat van megörökítve a compičgnei erdőben: Napoleon múlt heti vadászata; ficzánkoló paripán kecses tartással lovagol, mellette Montijo Eugenia. Bohóságok bohósága! Hol van ez már? Ki beszél arról már?

Az idő össze-vissza zavart mindent, eltüntette a nagy alakokat és újakat dobott felszinre; a mi vidám volt, szomorúvá tette, a mi ragyogó volt, fakó lett, csak egy maradt szinte változatlanúl: az első számban is a Jókai Mór novelláját, Az utolsó Czigányország-ot közölte a Vasárnapi Ujság, az utolsóban is a mellékleten az ő munkáját, a Lélektámasztást; mintha az egész ötven év egy köteg elraktározott hervadt virág volna egy aranypántlikával, a Jókai színes költészetével átkötve.