Sirius

1904 | Február

Földünk napkörüli keringése folytán, - nem véve számba saját tengelye körüli forgását – a csillagoknak bizonyos periodikus visszatérése észlelhető. Különösen az állócsillagokra (stellae fixae) vonatkozik ez, melyeknek az év egyes szakaiban meghatározott helyük van. A bolygóktól helyzetük viszonylagos változatlansága, fényük nyugtalan pislogása s szinök időközökkénti változása különbözteti meg őket.

Látszólagos nagyságuk különböző, ezért a csillagászatban általában húsz nagyságrendbe sorozzák őket, elsőrendű fényességüknek nevezve a legnagyobbakat s utolsóknak azokat, melyek csupán teleszkópban s ekkor is csak erős nagyítással láthatók. A legszembetünőbb és legszebb csillagképek az éjszaki félgömbön gyönyörködtetik a szemet, mindek bizonyitására elegendő a Gönczöl, Hattyú, Sas, Perseus, Pegasus, Corona borealis, Fiastyúk s az Orion felemlítése.

Jelenleg a téli hónapokban legszembetűnőbb az Orion, vagyis a kaszás, mely után a Sánta Kata hordja az ebédet (más elnevezés szerint Jakab botja, a magyar nép szerint pedig Szent Péter pálczája). Az ettől keletre lévő Nagy kutya, Canis maior a-ja a Sirius az, melyet a régi egyiptomiak istenként tiszteltek s heliakus keltét (vagyis midőn a nappal egy időben kél) szorgosan megfigyelték, mivel azon évet, melyben az megtörtént, a sothiakus évet, minden 1460 év elteltével, a kereken 365 napból állónak vett év folytán létrejött késés miatt hozzácsatolták, hogy az évszakok ismét ugyanazon időpontra essenek.

Szine, - mint minden csillagé – a levegő páratartalma s fényelnyelési tulajdonsága miatt, a látóhatár közelében vöröses s csak a mint magasabbra és magasabbra emelkedik, lesz mindinkább kékes-fehér ragyogásúvá úgy hogy a szomszédos alacsonyabb rendű csillagokat elhomályositja. Fényerőssége oly nagy, hogy még a vékonyabb felhőrétegeken is átlátszik s e tekintetben legfeljebb az a Centauri, Jupiter és Venus vetekedhetnek véle. Állítólag az egyiptomiak régente vörösnek látták, ez a nézet azonban valószinűleg csak az e korból reánk maradt leirások téves értelmezéséből keletkezhetett.

A csillagászati műszerek tökéletesedésével az állócsillagok megfigyelése pontosabb, behatóbb lett; ennélfogva azok viszonylagos helyzetének oly csekély megváltozása is észlelhetővé vált, minőt a fegyvertelen szem sohasem lett volna képes észrevenni. Hogy e helyváltozás mily kicsiny, kitűnik Halley (1717) munkáiból, ki midőn Hipparchos (görög csillagász Kr. e. 527) csillag-katalogusában a Sirius, Arkturus és Aldebara helyzetét a korabeli tényleges helyzettel egybevetette, elsőnek fedezte fel az állócsillagok saját mozgását.

A Sirius parallaxisa, - vagyis azon szöglet, mely alatt a Sirius középpontjából a földpálya átmérője látszik – 0’12 ívmásodpercznyi, a mi azt jelenti, hogy a Sirius 1.085,000-szer távolabb fekszik tőlünk, mint a Nap, melynek földtávola 148.670,000 km.

Ez tehát oly iszonyú távolság, melyről csakis úgy szerezhetünk némi halvány fogalmat, ha meggondoljuk, hogy a fény terjedési sebessége másodperczenként 300,000 km, s mégis 16 évre van szüksége, míg a Siriusból hozzánk ér. Már ezen számok is felvilágosítást nyújtanak az állócsillagok látszólag kicsiny helyváltoztatásának okáról s némileg megmagyarázzák azt is, hogy valószinűleg azon csillagok esnek legközelebb naprendszerünkhöz, melyeknek észlelt saját mozgása a legnagyobb.

Vannak a Siriusnál tehát még távolabb fekvő égitestek s ezek száma mérhetetlen, de közelebbi szomszédaink is léteznek, mint az a Centauri, melyről a fény már négy év alatt is eljut földünkre.

Hogy a csillagok fénye a tér e rettenetes mélységeiből ide világlik, már magában véve azok óriási méreteit sejteti. S valóban számításokkal kimutatható, hogy a Sirius 13.8-szer nagyobb Napunknál, mely pedig a Föld 324,439-szerese. Szóval a Sirius önálló nap, melyet kisérője, bolygója, mint kettős csillagot tüntet fel. E kisérő létezését már Ressel (1844) kimutatta, midőn a Sirius saját mozgásában időszakonként rendellenességeket észlelt, azonban e nyolcz kilenczedrendű s a Siriusnál 5000-szer gyöngébb fényű kisérőt csak Clark volt képes 1862-ben először megtalálni.

A világegyetem naprendszerek sokaságából áll; az össze-visszaság daczára, melyben látszólag rendszertelenül vannak elhelyezve, minden egyes porszemnek, illetve napnak, megvan a maga kiszabott útja, mit a tömegvonzás, ez az egyetemes és egységes erő szab meg. A hilozoizmus, a görög filozófia kezdő álláspontja szerint az erő az anyag tulajdonsága.

Ha tehát a világrendet egységes és azonos erő tartja fenn, úgy ez – véges emberi gondolkodás szerint – azonos anyagra mutat és ezen nézet elfogadása esetén már előre is eldöntöttnek tekinthető az, a mit mai nap a spectralanalysis, szinképelemzés segélyével oly szépen bizonyíthatni, t. i. az anyag egységes és azonos voltát.

Valamennyi állócsillag spectruma, legalább főbb sajátságaiban megegyezik Napunk szinképével, melyről tudjuk, hogy a benne előforduló elemek, habár más halmazállapotban, földünkön is feltalálhatók. A Sirius és kisérője fejlődésének azon koránál tart, melynél a mi Napunk, tehát cseppfolyós s bár anyaga valószinűleg nem ugyanazon arányok szerint csoportosított, a vas és egyéb fémek ott is csak izzó gázállapotban vannak jelen.

Az iménti analogia révén, az ég igen távoli lakosát közeli rokonságba hoztuk bolygórendszerünk központi világával, a Nappal s most még egy énekes jelenségre kell figyelmünket irányitani. Mint már tudjuk, az állócsillagoknak, tehát a Sirius-nak a Napunknak is saját mozgása van. E két utóbbi helyváltozásának azonban ellentétes az iránya s ennek következtében egymástól mindinkább távolodnak. Napunk a Hercules csillagzat felé halad, hova a Sas, csillagkép legfényesebbje, az Altair is iparkodik s ezért az élénk képzelő tehetségűek már nem egy ízben világot rázó rettenetes katasztrófák szinhelyévé tették a Hercules csillagképét.

A félénkebb lelkek megnyugtatására megjegyezzük, hogy a távolságokra vonatkozó számadatok jórészt hozzávetőlegesek, sóval az összeütközés valószinűsége is kérdéses s még ha megtörténnék is, az csak beláthatatlan messzeségben, évezredek elteltével volna lehetséges. Annyi bizonyos, hogy addigra a csillagok konstellácziója teljesen megváltozik s az akkori idők csillagászai a maitól teljesen elütő, merőben különböző csillagtérképek segélyével fogják az ég rejtelmeit kutatni.