Amint olvashattuk, a találmány „éles csengéssel” jelezte az elhaladó hajókat – lényege azonban a hullámvisszhanggal való távolságmérés volt. A készülék nem volt más, mint Hertz-féle hullámokkal működő reflexiós mélységmérő. A szerkezet már 3 kilométerről érzékelte a közeledő hajókat – nem véletlen, hogy Hülsmeyer főleg a hadászaban látta célszerűnek használatát.

Ma már egyértelmű számunkra, hogy mire is tudta volna használni a haditengerészet ezt a találmányt, akkoriban viszont még a szabadalmaztatását is visszautasították – legalábbis Németországban. Ezután Hülsmeyer az USA-ban próbálkozott , ahol 1906. január 16-án végülis bejegyezték találmányát.

Hülsmeyertől függetlenül az első világháború alatt Richard Scherl is szerkesztett egy hasonló elven működő készüléket, Hans Dominikkal közösen. Ez az eszköz egy 10 entiméteres sávban szintén alkalmas volt távoli járművek érzékelésére; a Birodalmi Tengerészeti Hivatal pedig úgyanúgy el is utasította.

A gondolat végül mégsem veszett el. Nem Hülsmeyer és Scherl találmányát „fedezték fel” újra, hanem a gondolat volt az, ami többekben újra megszületett. Nem volt ez véletlen, hiszen a technikai fejlődés szinte szükségszerűen vetette fel ezt a kutatási irányt. Egyre többen kidérleteztek rádióhullámokkal, míg végül megépült az első „radar” (pesze, akkor még nem így hívták, de ez nem változtat azon, hogy az első működő radart Hülsmeyer alkotta meg).

Az első, közfigyelmet is kiváltó eszközt - meglepő módon – nem a hadászatban, hanem a meteorológiában alkalmazták, 1924-ben. Ezzel mérte meg Sir Edward Victor Appleton az ionoszféra magasságát.

A következő lépés azonban a haditechnikáé. 1935-ben Watson-Watt és Wilkins a brit kormány megbízásából megkezdte egy olyan rendszer kiépítését mellyel – számításai szerint – már 300 kilométer távoldágból észlelni lehetett a sziget felé haladó repülőrajokat.