Az a művésznő, a kit a múlt héten kisértek a Nemzeti Szinház előcsarnokából a kerepesi-úti temetőbe, a régi jeles magyar szinésznemzedék egyik utolsó nőtagja volt. Lendvayné Fáncsy Ilkával híres szinész-dinasztia utolsó sarja szállt a sírba.

Édes atyja a nagy Fáncsy Lajos, apósa idősb Lendvay Márton, anyósa Lendvay-Latkóczyné - az ünnepelt Hivatal Anikó- és férje ifjabb Lendvay Márton, szinészetüknek büszkeségei voltak.

A mikor Lendvayné 1857-ben először játszotta Shakespeare Juliáját a nemzet első szinpadán, atyja ugyan már öt év óta halott volt, de művész férjének művész szülői még teljes hatalmuk élvezetében éltek és a szép fiatal családtagot, a kit közönség és sajtó egyaránt nagy lelkesedéssel üdvözölt, oltalmukba fogadták.

Idősb Lendvay 1858-ban halt meg, fia 1875 julius 12-ikén hagyta özvegyen fiatal nejét, Lendvay-Latkóczyné is korán visszavonúlt a szinpadtól és Lendvayné Fáncsy Ilka a nevezetes családból egyedül maradt a szinpadon.

Sokat játszott, a naiva szerepkörtől a legerősebb drámai alakításokig, a modern és klasszikus színműirodalom majd minden műsordarabjában. A Nemzeti Szinhát évkönyvei sok sikerét jegyezték föl, különösen a míg az újabb irodalmi áramlatok nem rontották le a régi romantikus iskola népszerűségét.

Lendvayné ebben az iskolában nőtt fel, ebben aratta legfényesebb sikereit s nem tudott azzal szakítani. Voltak újabban is művészi alakításai, például a "Napamasszony"-ban, az "A hol unatkoznak"-ban, a "Fedorá"-ban mint báróné, "Az egér"-ben Moissandné, "Constantin abbé"-ban, a "Pry Pál" gazdasszonya... hogy csak néhányat említsünk. De ez még se volt az ő világa. Érezte ő ezt nagyon fájdalmasan és éreztették is vele.

Mindamellett, ha nem volt is világraszóló tünemény, tehetségét, izlését, finom előkelőségét, kiváló műveltségét- a mely tulajdonságok minden szereplésében megnyilatkoztak- igazságtalanság nélkül eltagadni nem lehet.