A mai német nyelvtudósok egyik legkiválóbbika, Kleinpaul Rudolf érdekes czikket írt egy német folyóiratba a világnyelvből. Abból indul ki, hogy a különböző nemzetek közötti manapság óriásira növekedett forgalom mellett csodálni kell, hogy a mívelt emberiség még nem állapodott meg, sem a mindenütt egyaránt érvényes, nemzetközileg egységes pénz, sem az egységes, nemzetközi forgalomra alkalmas nyelv dolgában.

A világnyelv kérdésének megoldása manapság, bármennyire szükség volna is rá, a volapük s más hasonló nyelvek kudarcza után, végtelen messzeségbe van visszaszorítva. Az efféle Ťvilágnyelvekť, a milyent nem egyet találtak ki, annyira nem világnyelvek, hogy a ki megtanulná is azokat, nincs a kivel beszélgessen volapükül vagy eszperantóul. A sikertelenség azonban nem ijeszti el a világnyelvek kitalálóit, akárcsak azokat, a kik a röpülő gépen törik a fejüket, - minduntalan új meg új világnyelvnek halljuk a hírét, a mi bizonyára annak a jele, hogy valamiféle világnyelv csakugyan a kor kivánalmai közé tartozik.

Miért nem sikerültek még sem az eddigi kisérletek? Azért – feleli a német tudós – mert egyik se volt több játéknál. Mindegyik ilyen Ťvilágnyelvť mondvacsinált dolog; nincs semmiféle természetes alapja, a milyennel bír minden életképes nemzetközi intézmény, például a méter-rendszer. Ha valamire való dolgot akarunk létrehozni, mindig kell, hogy legyen valami természetes, biztos alapja.

A ki tehát világnyelvet akar szerkeszteni, ne tegyen úgy, mint Schleyer János Márton, a lizzelstetteni derék plébános, a ki egész önkényesen rótta össze az angol, latin és német nyelvek elemeiből a volapüköt, vagy a hogy egyes filozofusok tették, a kik a mássalhangzók és magánhangzók gépies kombinálásából csinálták a szavakat. Miért induljon a világ egy tudós szeszély, vagy épen agyréme után?