A XVII. század közepe aztán magával hozta nálunk is, legalább a városokban a szalmafödelek alkonyát. Pozsony, Nagy-Szombat, egymásután mondták ki, hogy tűzveszélyes zsup-és nádfödeleket többé nem tűrnek, a meglevőknek pedig elrendelték a lerombolását és zsindelylyel való kicserélését.

A fertálymestereknek szigorúan kötelességévé tették, hogy minden hónapban végigjárják a várost, a zsupfedeles házak tulajdonosait birságolják meg s egyenek-igyanak a befolyt birságpénzből „more partio” – tekintettel arra, hogy ezért a küldetésökért külön fizetés nekik nem járt.

Nem úgy mint Budán, a hol már 1700-ban rendes kéményseprő, Franczin Péter Pál volt azzal a hivatalos feladattal felruházva, hogy fertályonként megvizsgálja a Vár és a Viziváros összes padlásait és kéményeit, a mely hivatalos eljárásért mindannyiszor 1 frt 30 kr járt neki , a mellett bizonyára nem kis tekintély is, mert a törvényhatóságok igen messzemenő hatáskört biztositottak a tüzrendészeti intézkedésekkel megbizott közegeknek.

Nagy-Szombat városáé azonban az érdem, hogy már 1623-ban létesitette az első tűzoltó szertárt az országban, határozatot hozván a városban lakó három nemzet kommunitása nevében az úgynevezett Borbély (Barbelius) András féle ház kisajátitására és megfelelő helyiséggé való alakitására, a hol az oltáshoz szükséges szekerek, edények, létrák és más szerek állandó elhelyezésre leljenek.

Mária Terézia királynő később leiratot intézett a nemes tanácsokhoz, melyben egy tüzkár-alap létesitését rendelte el részben a kárvallottak segélyezésére, részben pedig oltási eszközök beszerzésére. Mondhatni, ez a rendelet lett nálunk a tűzoltási ügy rendszeres fejlesztésének kiinduló pontja.

Nemsokára aztán kiadatott az első császári és királyi tűzszabályzat, a mely végre igazán helyes alapokra fektette az emberiség nagy veszedelme, a tűz elleni védekezést. De a tekhnika mily fejlődésére volt még azután is szükség, hogy azt a bámulatos tökéletességű rendszer megteremtse, melynek képe előttünk áll a tüzoltás mai szervezetében!