Még kaukázusi katonáskodása előtt tette meg az irodalomban első lépéseit, gyermekkori visszaemlékezésekkel s a hegyi lakók életének néhány friss rajzával. A krimi háború után adta ki három ŤSzebasztopoli elbeszélésť-ét, melyekben a nevezetes vár ostromából mond el érdekes jeleneteket. Irt ez időben néhány más elbeszélést is, de igazi hírnévre csak 1865-ben jutott, mikor kiadta első nagy regényét, a modern irodalom egyik legnagyobb szabású alkotását, a ŤHáború és békeť czímű történeti regényt.

Ez a műve, mely pusztán ezsthetikai szempontból tekintve összes munkái közül a legbecsesebb, még teljesen irodalmi jellegű. A mi erkölcsi és társadalmi irányzatosság van benne, az nem nyomja el egyetlenszer sem az elbeszélés nyugodt, biztos folyását, a cselekvényből az olvasó maga fejti ki a czélzatot, az iró nem prédikál, csak elénk állítja a tényeket, hogy gondolkozzék felettük kiki a maga módja szerint, Tolsztoj a "Háború és béké"-ben még első sorban nemzetére s nem az egész emberiségre veti tekintetét.

Az orosz nemzeti érzésnek fölébredését tárja elénk, mint Napoleon oroszországi hadjáratának következményét. A cselekvény tulajdonképeni hőse az orosz nemzet, az az óriási test, a mely öntudatlanúl szunnyadott mindaddig, mig az idegen támadás föl nem keltette benne a lelket, erejének és egységének tudatát. Az egyes alakok, büszke főurak, naiv ábrándozók, gyöngéd és gonosz nők, egyszerű tisztek, közkatonák, polgárok, parasztok, akiknek véget alig érő sora vonúl ez az olvasó szeme előtt, - csak egyes életjelenségei a nemzet egészének.

S ez egyes alakok a nagy vonások és apró részletek elegyítésével oly mesteri jellemzésben vannak megérzékítve, melyhez hasonlót csak a legnagyobb iróknál találni. Az előadás epikai nyugalommal folyik, az író az ember és világismeret magas távlatából nézi és intézi az eseményeket, az egymást felváltó borzalmas, nagyszerű, mélyen megindító és kicsinyességükkel nevetséges jelenetek csodálatraméltó biztonsággal vannak egy hatalmas képpé összefűzve.

Az iró látszólagos tárgyilagossága alatt folyton ott rezeg mély megindúltsága, nemzete iránti szeretete, az emberi nyomorúság, a szenvedés láttára keletkező részvéte. Mint kor- és társadalomfestő Tolsztoj a legelsők közé emelkedik e regényben, mely a naturalista irány egyik legkiválóbb s a történeti regény terén egyetlen valóban nagyszerű terméke.

Nem könnyű, mulattató olvasmány, de a ki belemélyed, nagy művészi gyönöyr és mély tanúlságok forrását találja meg benne. Az iró azonban nem marad meg itt sem teljesen a nemzeti eszme korlátai között; nemzetén keresztűl az egész emberiséghez is szól, mikor a háború szörnyűségeinek az apró részletekig pontos rajzával a béke érdekében emeli fel szavát.

Első nagy regényét csakhamar követte a második: "Karenin Anna". Ennek tárgyát a modern főúri társaság életéből vette, melynek erkölcseiről sötét képet fest. Eszmei tartalma a családi élet erkölcsi tisztaságának s bensőségének hirdetése. A ki ez ellen vét, mint Karenin Anna s megszegi hitvesi esküjét, feltartózhatatlanúl a romlás felé rohan, mert erkölcstelen alapokra nem lehet tisztes, boldog életet épiteni.

De nemcsak a hűtlenség a veszedelme a családi életnek, hanem a szerencsétlenség is, a mikor a házasfelek jól-roszúl összetörődve, benső lelki közösségre sohase lépve voltakép idegenűl élnek egymás mellett; életük erkölcstelen, ha meg nem szegik is a hitvesi hűséget. A boldogsághoz csakis a valódi keresztény emberiség, csakis a szeretet útján lehet eljutni, minden más út a testi-lelki nyomorúságba, pusztulásba vezet.

A regény hősnője szenvedélyének áldozata, de férjének ridegsége, a külsőségek kérgén keresztűltörni nem biró korlátoltsága is taszítja a bűn lejtőjére s saját kötelességtudó, de a magasabb rendű kötelességekhez felemelkedni nem képes ridegségének lesz áldozatává a férj. A főalakok körül mozgó mellékszereplők vigasztalan sötétségben mutatják be az orosz nagyuri társadalom erkölcsi sebeit, a gonoszságot, a fajtalanságot, az élvezetvágyat, a finom külső formák mögé rejtőzött kegyetlenséget.

A társadalom-rajz e sötétsége mintegy átmenet Tolsztoj pályájának folytatására, a mikor az irónak csakhamar fölékje kerekedik az erkölcsjavítók s a költői alkotás eszközévé válik az erkölcsi czélzatok érdekében.

A jasznaja-polyánai magányban Tolsztoj mindinkább belemerűlt a vallási és erkölcsi élet kérdései fölötti elmélkedésbe. Nemcsak elmélkedett, hanem az orosz embert jellemző komolysággal az elmélkedéseiben fölismert igazságok szerint rendezi be életét is. Mindenben hasonlatos akar lenni ama szegény, egyszerű emberekhez, a kiket a gazdagság még nem rontott meg: daróczruhában jár, maga foltozza csizámáját, nem tűr szolgát személye körűl.

Ételben-italban a legnagyobb tartózkodást tanusítja: hússal, szeszes itallal egyáltalán nem él. Maga végzi a legdurvább munkát s mig birta, mezei munkával is foglalatoskodott. Ezek a külsőségek tűnnek fel, pedig csak belsejének, az általa hirdetett igazságoknak s azokhoz való ragaszkodásnak jelképei.

S hogy mennyire nem csak szó, hanem élő valóság nála a felebaráti szeretet törvénye, azt megmutatta, mikor lakóhelye vidékén ragadós betegség pusztított s ő családja tagjaival házról-házra járt, gyógyítva, vigasztalva a betegeket, vagy mikor éhinség alkalmából ellátta kenyérrel a környéknek az éhhalállal küzdő népét.

Így fordúlt el Tolsztoj teljesen a mai társadalomtól, melynek számára csak korholó szavai vannak. Rousseau óta – kinek eszméivel a Tolsztojéi bizonyos rokonságban vannak – nem hallottunk oly elitélő birálatot a modern mívelődésről s a rajta felépülő társadalmi rendről, mint Tolsztoj e második időszakából származó műveiben. Az állam, az egyház összes intézményei épúgy tárgyai e lesjujtó kritikának, mint az egyes ember élete. az érzékiség elleni küzdelem hevében megtámadja a házasság mai, szerinte pusztán az érzékiségen alapuló rendjét, az általános romlottságért felelőssé teszi a tudományt és művészetet, az emberi igazságszolgáltatást a nevelést.

Ezzel szemben az evangeliumhoz fordúl s az egyházakban szervezkedett mai kereszténységgel szembeállítja az evangeliumi őskereszténységet. Ezért fogta nagy nyomatékkal pártját némely az orosz parasztok közt keletkezett új vallási szektának, melyek szintén az őskereszténységhez való visszatérést hirdetik. Tolsztoj vallási tanításának lényege a krisztusi szeretet, az Istennel való benső közösség, tiszta, a természetnek megfelelő életmód követése.

Az állammal szemben teljesen ellenséges álláspontot foglal el, megtagadja azt a jogát, hogy az egyes ember felett uralkodjék, annak Istentől eredő szabadságát parancsaival és tilalmaival korlátozza, hogy büntetésül szenvedéseket mérjen az emberekre s hogy az egyik embert a másik fölé emelje, ennek parancsolójává tegye. E felfogás nagyon közel jár az anarkhia elméleti fajához, a mely nem merényletekkel, hanem csak philosophiai érvekkel küzd az állam léte ellen.

Tolsztoj ez eszméit számos kisebb iratban hirdette, legteljesebben s legvilágosabban pedig utolsó regényében, a "Feltámadás"-ban fejtette ki. Ebben adja kemény birálatát az orosz igazságszolgáltatás kiáltó igazságtalanságainak s szivtelen kegyetlenségének, ebben mutatja be az önzés, az érzékiség rettentő pusztító hatását: midőn az elcsábitott leány mind lejebb bukva, teljesen megromolva, gyilkosság vádja alatt a biróság elé kerűl s az van hivatva, mint esküdt, itélni felette, a ki egykor romlásba döntötte.

De az iró nem marad meg a kritikánál, megadja az életnek, az erkölcsnek. E regényben Tolsztoj az egész társadalomnak hirdeti a megtérést, a magábaszállást, hogy fordítsa el szemét az önző, erkölcstelen külső fénytől, a testi élvezetektől a belső, erkölcsi javakhoz, hogy nyissa ki szivét a szeretet igéinek s a boldogságot ne a fényűző tobzódásban, a hiuságban keresse, hanem abban, hogy önmaga megtisztúl s embertársait is a tisztaságra, az erkölcsre, a hitre vezeti.

E regényében s még inkább más irataiban éles támadások vannak az orosz orthodox egyház ellen, a melyekért a szent zsinat kiközösítette Tolsztojt az egyházból. Ez eset mintegy három év előtt nagy mozgalmat támasztott Oroszországban.

Tolsztojt azonban nem hozta ki sodrából, hiszen ő maga már rég széttépte azokat a kötelékeket, melyek az egyházhoz fűzték. A szent zsinat határozatára adott válaszában e vallomást tette: "Kezdetben az orthodox egyházat jobban szerettem nyugalmamnál; később a kereszténységet jobban szerettem az orthodox egyháznál; most jobban szeretem az igazságot mindennél a világon. A kereszténység és igazság azonban számomra azonosak, vallom tehát a keresztény hitet."

Életében példája az egyszerű szerénységnek, ő, a kinek szava elhallatszik mindenhova, a hol mivelt emberek élnek.

Eszméi közt sok az utópia, a túlzás, kritikájában sok az egyoldalúság, tanítása gyakran kihívja az ellenmondást, de lelke mélyében gyökeredző erkölcsi komolysága, erős hite, törhetetlen igazságszeretete s fényes irói tehetsége azok közé az alakok közé emeli, a kik az egész emberiség számára gondolkoznak s a kiknek szelleme nemzedékek szellemét termékenyíti meg.

-pf-