Február 22-ikén megint új tárlat nyílt meg a Nemzeti Szalon helyiségeiben. E mozgékony művész-egyesület alig hogy Paál László képeit összehordta messze földről, megint új érdekességet vitt termeibe. 

Munkácsy három képét is kiállitották. Egyik a "Mozart végperczei"czímű képének vázlata. Gyönyörű kép ez a kis vázlat is; csupa fájdalom, lelkesedés és szinhatás. A haldokló mester hátrahanyatlik párnás székében, lankadó jobbjával fáradtan dirigál, balja csüggedten lehullott, ujjai közt szinte remegnek a partitura lapjai.

Széke hátához aggódva, félénken simúl neje: szemben az énekesek a szönyeggel letakart kis zongora mellett egész lélekkel éneklik a Requiemet, szinte megfeledkezve a pillanat halálos tragikumáról, a haldokló mesterről. Az éles, meleg szinek között mély ború ömlik el a képen.

Munkácsy másik két festménye két nagy tájkép. Mindegyiken borúlt ég alatt legelésző teheneket látni. E képeken az áttetsző levegőben mutatkozik a mester megfigyelése legfeltűnőbben.

Tulajdonképen mindegyik egy-egy felhőtanulmány nagy képéhez, a „Golgothá”-hoz, később kiegészítette az alsó részét a réttel és a legelésző jószággal. Munkácsy nem kedvelte a tájképeket, nem is igen festett ilyeneket. Azt tartotta, hogy a hangulatot művészibb és nagyobb feladat egy emberi arczon kifejezni, mint valami tájrészleten.