Hogy valójában mikor és kik kezdték használni az ópiumot, arról sokféle elképzelés látott napvilágot. Nagyon valószínű azonban, hogy már az ősidőkben ismerték, hiszen számos legenda maradt fenn arról, hogy hogyan is jutott az emberiség birtokába. Ilyen például a Nin álomhercegnőről szóló történet, mely szerint a hercegnő egy fiatal harcost ajándékozott meg a tudással cserébe azért, mert megismertette őt a szerelem gyönyöreivel. Az ehhez hasonló történetek nem adnak azonban magyarázatot arra, hogy valójában hogyan ismerték fel a máktej hatását és hogyan is alakult ki a „helyes” elkészítési mód…

Annyi bizonyos, hogy óriási türelem és jó megfigyelő képesség kellett hozzá, hiszen a jelenleg ismert kb. ötszázezer féle növény közül csak 150 tartalmaz bódító, kábító anyagot. Az ópiumot elsősorban gyógyszerként fedezték fel és alkalmazták; már a legelső írásos feljegyzések is gyógyszerként említik – kábítószerré csak jóval később vált. Valójában ez az a szer, amelyet az első fájdalomcsillapító gyógyszerként tartanak számon.

A róla szóló első írásos dokumentumot 1873-ban találták meg, ez volt az Ebers-féle papiruszekercs. Valószínűleg i. e. 1500 körül keletkezett, és a benne felsorolt 700 növényi eredetű gyógyszer szinte mindegyike tartalmazott ópiumot.

Azt is tudjuk, hogy Hippokratész még nem ismerte az ópiumot, de a következő évszázadok görög és római orvoslásában már elterjedt. Ekkor kapta nevét is, ami görög eredetű és nedvet jelent.

Kínába perzsián keresztül jutott el a szer, az i. e. 1. századi kínai orvosi beszámolók már részletesen leírják.

Európában a 17. századtól kezdve szinte egyeduralkodóvá vált a fájdalomcsillapításban. A korszak egyik legismertebb orvosa, Thomas Sydenham így írt róla: „Mit sem ér az orvos ópium nélkül…” Európában csak a 18. században kezték egyre többen óvni az orvosokat a szer korlátlan használatától, a világ más tájain még ekkor sem. Perzsiában például az elhízás ellen alkalmazták, Indiában pedig a mocsárláz gyógyítására rendelték…

A fordulópont a szer történetében 1806-ban következett be, amikoris Adam Sertürner padeborni gyógyszerész előállította a máktokból az ópium fő hatóanyagát. Mivel ő ennek altaló hatását tartotta elsődlegesnek, ezért Morpheus után morfiumnak nevezte el.

(Mielőtt a szer történetét tovább kutatnánk, jegyezzük meg, hogy ma a morfiumot már természetes úton, közvetlenül a száraz máktokból vonják ki, és az eljárást egy magyar gyógyszerész, Kabay János dolgozta ki.)

1817-től már egyre jobban megismerték az új szert, pontosan leírták annak veszélyeit is. Ennek ellenére mégis tömegesen alkalmazni kezdték, immár injekció formájában is. Azért találták ezt szükségesnek, mert a háborúk egyre több áldozatot követeltek, a rengeteg sebesült szenvedésein pedig kézenfekvőnek látszott az „új” szerrel enyhíteni…

Az egyre tömegesebbé váló függőségi esetek miatt kutatásokba kezdtek, melyek célja az volt, hogy a szer pozitív hatásainak megtartása mellett kiküszöböljék a függőséget okozó, romboló hatásokat. Sajnálatos módon az első ilyen „helyettesítő” szer a heroin volt…

Amint láttuk, az ópium „pályafutását” gyógyszerként kezdte. Kábítószerként való szándékos alkalmazásáról a 16. század közepétől vannak leírások, elsősorban Törökországbólés az iszlám országokból.

Az európai kutatók és orvosok úgy vélték, hogy szoros összefüggés van egyrészt a vallás, másrészt az életmód és az ópium élvezete között. Mivel az iszlám vallás tiltja az alkohol fogyasztását, valószínűnek tartották, hogy ennek „helyettesítésére” használják a szert. Másrészt a ú. n. „keleti” életmódot „szemlélődő” jellegűnek írták le, ahol „az ember számára a maga belső világa fontos egyedül, a külső realitás elhanyagolható látszat” (Abu I-Quasem Yazdi, perzsa filozófus).

A kelti szemlélődés eme sajátosságát az európai utazók lényegesen sematizálták és leegyszerűsítették, végül az ópium-használat olyan egzotikumként került be a közgondolkodásba, mint „az európai emberétől elütő szokás”. S mint több más ilyen szokásnak, ennek is sajátos formációi alakultak ki az eredetitől eltérő környezetben.

Annak ellenére, hogy veszélyességét már ekkoriban világosan látták, ugyanakkor gyorsan érzékelték gazdasági előnyeit is. Az angolok például saját indiai területükön hamarabb korlátozták az ópium használatát, mint ahogy exportját csökkentették volna. A jövedelmező üzletágat előbb a Keletindiai Társaság, majd a Brit-India Kormány vette át, komolyabb intézkedéseket csak 19.század elején hoztak, s még ekkor sem tiltották be a nem orvosi célú kereskedelmet.

Kínában talán még rosszabb volt a helyzet, a 19. század végén egyes adatok szerint a lakosság közel 40 százaléka az ópium rabja volt.

S hogy a „mívelt államokban” miért tudott ilyen gyorsan tért hódítani? Talán választ adhat erre a híres francia író, André Gide: „Megkérdeztem egy kínait, hogy mi tette rá a legnagyobb benyomást európai utazása során? Ezt válaszolta: Európában főként a fáradtság, bánat és gond kifejezését láttam minden arcon. S még hozzáfűzte: Önök jártasak valamennyi művészetben, kivéve a legegyszerűbben, abban, hogy hogyan kell boldognak lenni…”