Amikor a görög kultúra plasztikai produktumait elemezzük, akkor a fém (bronz) szobrok esetében majdnem kizárólagosan a tenger alatti régészet felszínre kerülő leleteit szemlélhetjük meg.

A római beolvasztások, a fém újrafelhasználása szinte eltüntette a görög fémszobrászat színe-javát.

A XIX. század és a XX. századelő a nemzetközi régészet aranykora. A tengerek mellett a kontinensek nagy része is meglepetésekkel szolgál. A morfológiai mozgások felszabadítanak olyan sziklafelületeket, ahol a prehisztorikus időszak ábrázolásai kerülnek a régészek szeme elé.

Az Atlasz hegység vésetei, a skandináv leletek festett, vésett elemei mellett lényegesek lesznek a Csendes-óceán partjainál feltárt művészettörténeti értékek.

A vizsgált leletek megmutatják az itt élő emberek törzsi szokásait, létfenntartásuk fontos állatábrázolásait. A sziklafal mint plasztikai felület a későbbi korok „land-art” -ját is befolyásolja.