Kerékpáron a bosnyákok közt

1903 | Január

A hazai sportlapokban alig olvas az ember útleírást. A külföldön megjelenő szaklapok tele vannak úti rajzokkal, a melyekben a turisták gyalog vagy kerékpáron bejárt túrájuk élményeiről szerzett tapasztalataikról számoltak be.

Azt hiszem, hogy az útleírások sokkal inkább érdeklik kerékpárosainkat, mint a párisi vagy new-yorki versenyeredmények, hiszen kerékpárosaink zömét, ma a turisták és nem a versenyzők alkotják.

Nem okvetlenül szükséges, hogy az irodalmi becsű úti rajz legyen. Teljesen eléri czélját egy keresetlen egyszerűséggel megírt közlemény is a megtett útról, útirányról, útviszonyokról, a szerzett tapasztalatokról, esetleges élményekről stb. Ebből azután, ha valaki szintén arra az útra vállalkozik, némi előleges tájékozást szerezhet magának utazása felől.

Mennyi szép túra válnék ekként az ismeretlenség homályából a köztudat kincsévé?

Azt hiszem nem léptem át a szerénység korlátait, ha ezen szempontból vezérelve, Bosznia-Herczegovina-Dalmáczia és Isztrián keresztül az ősz elején Boszrucker Lajos és Kornál Imre klubtársaim társaságában megtett kerékpárutamról a Sport-Világ szerkesztőségének felhívására főbb vonzásokban az alant közlendőkben számot adok.

Miután minden nagyobb szabású kerékpártúránál a vasút többé-kevésbé szerepet játszik, a mienk sem nélkülözte ezt az általános jelleget, a mennyiben a szeptember 20-án este induló vonattal leutazunk Zágrábba, a hol ez időben még mindig harczias hangulat uralkodott a legutóbbi vérengzésekkel és rablásokkal kapcsolatos szerb horvát nemzetiségi zavargások miatt.

Eredeti tervünk az volt, hogy Zágrábban ülünk kerékre, de egyrészt a vidéknek egyhangúsága, másészt horvát testvéreinknek a magyarokkal szemben tanusított nem éppen barátságos érzelmeiről a helyszínén nyert felvilágosítások arra bírtak, hogy közvetlenül Bosznia határánál fekvő Jassenovac állomásig folytassuk vasúti utazásunkat.

Miután kerékpárjainkat az úti podgyász-csomagokkal kellőleg felszereltük, az Unna torkolatánál egy rozoga csolnakon átkeltünk a Száván. Révészünkben mindjárt első typusát találunk a keleti közönynek. Talán, hogy a lassú haladásban unalmunkat elűzze, folyton beszélt hozzánk, magyarázgatott bosnyákul, máig sem tudom mit, beszédét élénk gesztusokkal kísérve, mialatt az evezőket pihentette, pedig nekünk fővágyunk volt, mielőbb a túlsó partra jutni, hogy aznap még elérjük keréken Boszna-Gradiskát. A túlsó parton nagy csapatban bosnyák és horvát néptömeg verődött össze érkezésünkre, kiváncsi bámészkodással kísérve a három 82-es útrakelését.

Egymásután hagytuk el Gradina-Draksenits falvakat, szorgalmasan taposva, nehogy sötétség valamely útbaeső szegényes faluba érjen. Bosnyák testvéreink ugyan várakozáson felüli barátsággal viselkednek irántunk, de a teljes keleti piszkossággal tüntető utczák, alacsony, kis ablakú házaikkal távolról sem keltik bennünk azt a megnyugtató érzést, hogy Gradiskáig egy turista, bármely szerényen szabott igényeinek megfelelő ágyat is kaphasson.

Tervezgetésünkbe egyszerre rémes pneumatik pukkanás szólt bele. Egy török papucsból kiköltözött szög kívánkozott a pneumatikomba. Mire az operáczióval elkészültünk, teljesen besötétedett. 30 km.-nyire voltunk Boszna-Gradiskától ismeretlen úton, félvad nép között; ha ezen az utakon agyon nem vernek, akkor bátran kiállíthatjuk a bosnyákoknak az erkölcsi bizonyítványt. Szerencsénkre az út még elég jó volt és így a vak sötétben is gyorsan haladhattunk előre.

Egy helyen néhány kilométert a frissen felhányt hegyesvégű kövek miatt gyalogolnunk kellett, a midőn végre messze előttünk erős lámpa fényt vettünk észre. A gradiskai vámhivatal őrházához értünk. A zöld hajtókás spenótbakter tisztségét egy turbános, hatalmas termetű fiatal bosnyák töltötte be, a kit láthatólag meglepett a sötét éjszakában érkező három kerékpáros váratlan megjelenése.

Rámutattam a kerék gummijára és úgy látszik rögtön megértette a helyzetet, mert papucsot tolt szentségtelen lábaink elé, kivette a gépet a kezemből és intett, hogy lépjünk be a szobába. Ennek a czeremoniának azonban nem akartuk magunkat alávetni, gondolván, hogy ha pneumatikunkat évek óta papucs nélkül ragasztjuk, hát megcsinálhatjuk ezt most is a nélkül. Megköszönve tehát a bosnyák pénzügyi turbános őrének kedves vendéglátását, kint maradtunk és az őrház lámpájánál fejezzük be a reparácziót.

Éjjel 11 óra felé járt az idő, a midőn végre beértünk Gradiskába. A külváros sötét, teljesen elhagyatott utczáin óvatosan haladtunk keresztül, nehogy a késő éjjel haza botorkáló muzulmánokba ütközve, keleti konfliktusba keveredjünk.
Felkerestünk teljesen modern igényű szállodánkat és dermesztő hideg éjjel, nehéz út után, jóleső érzéssel tértünk nyugalomra.

Másnap kora reggel ébredtünk. A városon keresztül hajtva, bosnyák nemzeti viseletben egy sporttárs csatlakozott hozzánk és elkísért vagy 12 kilométer távolságban. Persze Imre barátomnak gondja volna rá, hogy a 82-es tempót beállítva, bosnyák kollegánkat a végkimerülésig megizzaszszuk. Mentségeül a kifogásokban változatos készleteivel túltett a mi kerékpárosainkon. "Utóbbi időben kevesebbet jár…" "a multkor lebukott és megrántotta a lábát.." "a gépe nincs ma egészen rendben …" szóval ugy mint mi azt mindnyájan hasonló helyzetben cselekedni szoktuk; közbe-közbe leszállt, aggódó arczczal vizsgálgatta katona korában tizennégy pengő forintért vásárolt tragacsát, remélve, hogy megkönyörültünk rajta és elhiszszük neki, hogy mindennek a bicyklije az oka. De mi ismerjük az affélét. Ott hagytuk a bosnyákunkat gépével, kifogásaival együtt és tovább hajtottunk.