Gyorsan telnek egymásután az évek.

Egyik eltünik a multak tengerébe, hogy helyet adjon az ujnak, mig majdan emennek is az lesz a sorsa, a mi az elődjeé volt; igy hozza ezt magával a világ rendje. Az ember pedig mindig örömmel fogadja az új évet, mert reményli, hogy jobb napokat hoz rá, mint az elmult esztendő. Sokat csalódtunk már e tekintetben, de azért csak remélünk tovább, minden év kezdetén, ujra meg ujra.

Reménykedünk most is, bár elég okunk van rá, hogy nagyon rózseás szinben ne lássuk a közeli jövőt.
A politikai égen mindig nehéz, sötét felhők boronganak, melyek mikor oszlanak el, nem tudjuk. A kiegyezés, a vámügyek dolga rendezetlen; s hogy oldódik meg: bizonytalan. Nem lehet tudni, nem hoz-e ujabb megpróbáltatásokat?

Hogy a külföldre több terményt szállithatnák, mint eddig – ha tudniillik az Isten jó esztendővel áld meg bennünket – arra is alig lehet kedvező kilátásunk.

Már csak a német uj vámtörvény miatt sem, a mely – eddig legalább ugy tetszik – nagyon megneheziti a kivitelt. Remélhetjük azonban, hogy az országgyülés és államférfiaink törekvéseinek sikerülni fog majd valamely oly intézkedéseket kitalálni, a melyek a helyzeten könnyiteni fognak.

Különben még az amerikai kivándorlás mellett is rohamosan szaporodik népünk.

S talán nem sokára eljöhet az ideje, hogy haszonterményeink itthon fogynak el, midőn aztán nem sokat fog jelenteni ránk nézve, akármilyen vámtételeket állit is fel a külföld. Iparunknak kell még felvirágozni, hogy ipari készitményekért ne menjen ki a pénz az országból, hanem idebenn maradjon s ipar és fölmivelés kezet fogva, megteremtsék a nép jóllétét, az ország boldogságát.