Ezt a czimet viseli Herman Ottónak e napokban megjelent műve, mely a Kir. magyar Természettudományi Társulat könyvkiadó vállalatában jelent meg.

Általánosan tudva van, hogy a magyarok eredete, különösen a honfoglalást megelőző időben való alakúlása, mind e napig sincsen teljesen tisztázva és hogy erre nézve nem kisebb emberek, mint Vámbéry és Hunfalvy Pál ellentétes álláspontot foglaltak el.

A míg Vámbéry a török eredetet vitatta, addig Hunfalvy Pál a finn-ugorságot állitotta első sorba, ettől származtatta a nemzetet. A mult század utolsó harmadában pedig különösen az összehasonlitó nyelvészet ragadta meg a vezetést, a finn-ugor felfogásnak kedvezve. Ám a nyelvrokonság minden egyezése sem vethetett világot másra, mint az érintkezésekre. Az eredet, az kétséges maradt és az ma is.

Vámbéry mint az ázsiai törökség kiváló ismerője, ezen az alapon nyelvész és ethnographus, - Hunfalvy Pál pedig leginkább összehasonlitó nyelvészeti alapon vitatta a maga igazát; ezek mellett a történészek törtek lándzsát hagyományok, krónikák alapján, demaggyőző végső eredményre egyik irány sem jutott.

Abból az ötletből, hogy a magyar közoktatásügyi kormány és a Nemzeti Múzeum közbenjöttével egy dolgozat látott napvilágot, mely az 1900. évi párisi kiállitás alkalmára *magyar tipusokat* arczképekben bocsátott az ott felgyülekezett anthropologusok rendelkezésére, melyek azonabn hibás válogatás és még hibásabb fölvétel folytán inkább ú.n. *Lombroso-tipusok*-hoz hasonlitottak.

Herman Ottó közrebocsátotta művét, amelyben kimutatja, milyennek látja ő a magyar nép arczulatát; és megtoldja ezt a jellemrajzzal is, mert – mint mondja – az ethnografiai arczkép jellemrajz nélkűl tulajdonképpen néma.

A míg az érintett kiadványban, a Balaton mellékéről véve, mint magyar tipusok, olyan arczok is szerepelnek magyar tipusok gyanánt, mint a *Kiliti* és a *Balaton-Ederics* jelzésű képek, a melyeket magyarokrúl elfogadni bizony lehetetlen; addig Herman Ottó a válogatásnál azokat az ősi nyomokat követi, amelyeket a magyarság élete a mai napig szokásában és szervezetében fentartott és ezen az úton olyan magyar tipusokat állapítmeg p.o. a komáromi szekeres gazdák mondhatni zárt, ősi köréből, amint ezt a három Sebestyén, két Pati-Nagy és Mórocz uraimék arczképe mutatja.

De rámutat a szerző azokra a maradványokra is, a melyek, bár már igen ritkán, különösen a hajviseletben - a somogyi csimbók – reánk maradtak,,a mint ezt Zupor-Laki és Árva-Lóki, Somogy élő vénei feltüntetik.

Herman Ottó rámutat a *had*, *sor*, a *nemzetség* szerint való megtelepedésre, az egyes családnevű falvakra, a nomád élet maradványaira, különösen az ősfoglalkozások körében. A jellemrajzra nézve adja saját tapasztalásait, Vámbéry külön ez alkalomra irt összehasonlitó jellemrajzát, Széchenyi István nézetét, báró Kemény Zsogmond fejtegetését és arra az eredményre jut, hogy a magyarság legjobban megtartotta a közép-ázsiai lovas nomád nép jellegét, nemes tulajdonságaival, de hibáival is egyetemben.

A könyv, mint a Termszettudományi Társulat minden kiadványa,gonddal és szépen van kiállitva.