Farsangi időben, mint a mostani is, ezer meg ezer láb perdül világszerte tánczra, de bizonyára jóval kevesebben tették fel maguknak azt a kérdést, hogy tulajdonképen miért is tánczol az ember? Mi a lélektani alapja annak az élvezetnek, melyet a táncz szerez?

Írók, tudósok sokszor feltették már ezt a kérdést s nevezetes, hogy jóval több közük az táncz ellensége, a ki bolondságnak mondja a tánczot. A nagy görög bölcsész, Plato ellenben az istenek bájos és vidám adományának mondja, mestere. Sokrates pedig öregkorában megtanult tánczolni, a rhythmikus testmozdulatokban rejlő művészi szépség kedvéért.

A táncz főproblemájába azonban nem hatoltak bele ők sem. A legtöbben a táncz élvezetét abból a vonzó erőből szokták magyarázni, melyet a két nem, férfi és nő egymásra gyakorol s nem látnak a tánczolásban egyebet, udvarlásra való alkalomnál.

Hogy ez azonban mennyire téves, mutatja a legrégibb népek példája, melyek, valamint a most élő u. n. vad népek is, úgyszólván kizárólag vallási és hadi tánczokat ismertek, a melyekben férfiak, nők nélkül, vettek részt.

Hasonló jelenséget különben nálunk is látni az alantasabb néposztályoknál, melyeknek mulatságain nem egyszer egymással tánczolnak férfi nélkül a lányok. A matrózoknak is élvezet a táncz, pedig a nyílt tengeren nincsen hajójukon nő.

Manapság a psyhologusok szeretik az emberi lélek jelenségeit az állati élettel kapcsolatba hozni s a táncz kérdésében gyakran hivatkoznak Darwinra, a ki fő-művében egész külön fejezetet szentel a madarak párzási tánczainak. Némely madár repülés közben, a levegőben végez táncz-szerű mozdulatokat, mások ismét a földön.

Sőt Ausztráliában olyan madárfajok is vannak, a melyek valóságos táncztermeket építenek maguknak: csontból, kagylóból, száraz ágakból, tollakból lugas-szerű alkotmányt raknak össze, a mely gyakran jó nagy, tizennégy láb hosszú és tizennyolcz láb magas, s a melyben a párzás idején furcsa tánczaikat járják.